Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag ország, ahol mindenki békés volt és elégedett. Az emberek jókedvűen végezték a dolgukat, a vidéken kacagás, tréfa hangzott szüntelen.
Az ország királyának volt két jóképű, okos fia. Fiatal legények voltak már, és jó testvérekként mindent megosztottak egymással, kardot, lovat, kincset sem sajnáltak a másiktól. Egy szép napon éppen a palota kertjében gyakorolták a kardvívást, amikor hirtelen megpillantottak a fejük felett egy aranymadarat. Fent ült a fa tetején, és olyan gyönyörű volt, hogy még a szájuk is tátva maradt ámulatukban! Minden tolla színaranyban csillogott, szárnytollait piros rubinok ékesítették. Nyakán zöld smaragdkövek futottak körbe, fején gyémántbóbita ragyogott. A királyfiak csak csodálták, amíg a madár egyszer csak szárnyra kapott, és elrepült.
A két királyfi hitetlenkedve rázta a fejét. – Álmot láttunk talán? Milyen csoda volt ez? – kérdezgették egymást.
Ekkor egy reszelős, öreg hang hallatszott a fáról: – A boldogság madara volt az! Aki látja és nem tudja elkapni, soha nem ismeri meg az igazi boldogságot! Egy hosszú, ősz szakállú manó ült az egyik göcsörtös faágon, tőle hallották a királyfiak a beszédet az aranymadárról.
– Segíts nekünk, manó! Hová repült a madár? Hol lakik? – kérdezték.
– Hogy hol fészkel, én meg nem mondhatom. De vigyázzatok, csak egy ember teheti kalitkába, a másik nem ismerheti meg az igazi boldogságot! Sokan keresték, voltak, akik meg is találták, végül mégsem érték el céljukat, mert nem tudtak megegyezni, hogy kié legyen a madár. A döntés a tiétek! – felelte a manó, majd se szó, se beszéd, eltűnt.
A két királyfi összenézett és úgy határozott, hogy együtt indulnak az aranymadár keresésére. – Addig megyünk, míg meg nem találjuk! Ha majd meglesz, meglátjuk, hogyan tudjuk kézre keríteni. Először akadjunk a nyomára! -tervezgettek. Feltarisznyálták magukat, elővezették lovaikat, elbúcsúztak szüleiktől és útnak indultak.
Hét napon és hét éjen keresztül vándoroltak, és amerre mentek, mindenkitől megkérdezték, hogy látták-e az aranymadarat, és hogy merre repült. Arra mentek, amerre útba igazították őket az emberek, és egyszer csak egy rengeteg erdőbe érkeztek. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy ki sem láttak belőle, körbe-körbe jártak közöttük. Ekkor Barna királyfi felmászott a legmagasabb fa tetejére, onnan irányította bátyját, hogy merre menjen. Amikor kiért az erdő szélére, Szőke királyfi fütyülni kezdett és addig abba sem hagyta, míg a testvére rá nem talált.
Tovább lovagoltak, még három napon és éjszakán át, amíg egyszer csak a Tükör-tenger partjára nem értek. A víz nyugodt volt, hullámot sem vetett, de olyan széles volt, hogy azon a paripáik nem tudtak volna átúszni. Egy tutaj lebegett a part mellett, a királyfiak felvezették rá a lovakat, maguk pedig egy-egy evezőt kaptak a kezükbe, és evezni kezdtek. Hamar észrevették, hogy gyorsabban haladnak, ha egyszerre húzzák a lapátot. Így, együtt dolgozva szerencsésen átértek a tenger túlpartjára.
Nyeregbe pattantak és úgy vándoroltak még hét napon és hét éjen keresztül. Ekkor újtjukat állta az irdatlan magas Üveg-hegy. Lovaikat egy fához kötötték, és megpróbáltak felmászni rá. A fala annyira sima volt, hogy a csizmájuk folyton lecsúszott róla, és ők újra, meg újra visszazuhantak a földre. Tanakodni kezdtek, és kitalálták, hogy az egyikük kardját belevágja az üvegsziklába, felhúzza a másikat, akkor a másik vágja kardját a sziklába, és így felváltva felhúzták egymást az Üveg-hegy tetejére.
Amikor mindketten felértek, kipihenték magukat és körülnéztek. Gyönyörű, burjánzó tündérkert fogadta őket, mézédes gyümölcsökkel, színes, illatozó virágokkal. Ahogy csodálkozva nézelődtek, egyszer csak egy csillogó, varázslatos almafát vettek észre, csak úgy roskadozott a sok érett, színarany almától! Az aranyalmák és smaragd levelek között pedig félrebillentett fejjel ott ült az aranymadár, és ragyogó, fekete szemével éppen őket figyelte!
Örvendeztek a királyfiak, és már éppen azon tanakodtak, hogy is tudnák kézbe fogni az aranymadarat, mielőtt újra elrepülne, amikor egy gyönyörű tündér jelent meg előttük. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem!
Lágy, csilingelő hangon szólt hozzájuk: – Kedves királyfiak, megtaláltátok az aranymadarat, bátor vitézek vagytok! De az igazi próbatétel most következik! Csak egyikőtöké lehet a madár, ő megkapja vele együtt az igazi boldogságot. A másik viszont itt marad örökre a kertben, kőszobor alakjában. A döntés a tiétek. -szólt, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Most esett ám a gondba a két királyfi! Vajon mit tegyenek?
Végül Szőke királyfi azt mondta: – Bátyám! Nagyon jó testvérem voltál mindig, fogadd el hát tőlem az aranymadarat! Vállalom én, hogy kőszobor legyen belőlem, nem bánom, ha tudom, hogy te boldogan élsz majd! Ebben aztán meg is egyeztek. Barna királyfi felnyúlt az aranymadárért, és közben meglátta a madár szemében, hogy az fél. Testvérére pillantott és az ő szemében is ugyanezt vélte felfedezni.
Ekkor így szólt: – Elengedlek, aranymadár! Úgy nem lehet igazi boldogságot nyerni, ha cserébe másnak szenvedést okozunk! Madár vagy, nem élhetsz a repülés szabadsága nélkül! Gyere öcsém, induljunk el szépen haza. Hiszen boldogok voltunk mi eddig is! Itt vagyunk egymásnak, mi más kincs kéne még nekünk ezen kívül?
Elindultak lefelé, az aranymadár pedig a fejük felett repkedett, és olyan csodálatos hangon énekelt, hogy csak úgy repesett a szívük a gyönyörűségtől! Szépen hazalovagoltak, köszöntötték öreg szüleiket, és hamarosan mindketten választottak maguknak egy kedves, csinos menyasszonyt. Akkor aztán világra szóló lakodalmat csaptak és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így volt, mese volt, a boldogság aranymadara énekeljen holnap a ti kertetekben is!
