A szivárványcsíkos esernyő boldogan és büszkén feszítette selyemkupoláját a tündérpalota fölé. Most aztán igazán fontos munkát végez, hiszen egyszerre védi a hideg eső ellen a tündéreket, a méhecskéket, sőt, még a pillangókat is! Bármennyire jól teltek a hetek, egyszer minden véget ér, és a tündérácsok befejezték a tetőn keletkezett lyuk kijavítását. Már nem volt szükség a szivárványcsíkos esernyő szolgálataira, a tündérek pedig szépen megköszönték neki a segítséget, és levették a kastélyról. Mivel tudták, hogy mennyire szeret köztük lenni, közösen úgy döntöttek, hogy a közeli sombokorba állítják, ami így olyan lett, mint egy varázslatos kerti kupola. Ha jó idő volt, ott tartották a bálokat, és a tündérzenekar is alatta próbált a nagy koncertre. A szivárványcsíkos esernyő elégedett volt egy ideig, hiszen nem szeretett összecsukva lenni, úgy túlságosan könnyen álomba merült, azt pedig egyáltalán nem szerette volna, mert mindenre kíváncsi volt! Lassan-lassan kezdte úgy érezni, hogy elvágyódik, készen állt egy új kalandra!
Egy holdvilágos estén aztán éppen alváshoz készülődött, amikor észrevette, hogy hirtelen megrezdül az egyik közeli bokor. Fülelt és figyelt egy ideig, de semmi sem történt, hát úgy gondolta, biztos csak a pajkos szellő rezegtette meg a leveleket! Lassan behunyta a szemét, ekkor azonban újra meghallotta, hogy zörren a bokor, még hangosabban és még közelebbről! Nagyra nyitotta a szemét, de csak a bokor fürdött a hold fehér fényében, semmi nem mozdult. “Áh, biztos csak a süni indult el az éjszakai körútjára!”-gondolta. Legyintett egyet és elfordult. Ebben a pillanatban hirtelen valami bevágódott mellé a sombokorba, és csiklandozni kezdte a szivárványcsíkos esernyő selymes oldalát! -Nahát! Mégis mi ez? -kiáltott fel meglepetten, és akkor meglátta: egy seprű volt az, játékosan táncolt előtte a levegőben és a nyelével vidáman integetett a szivárványcsíkos esernyő felé! -Húha, ez egy boszorkányseprű! De izgalmas! Kedves jószágnak tűnik, de hol lehet a gazdája? -jutott eszébe, és az is felmerült benne, hogy vajon a seprűhöz tartozó boszorkány is ilyen jó természetű-e? Valóban, ez lényeges, nem mindegy, hogy boszi vagy banya, ugye? Mindenesetre izgatottan várta, hogy mi fog történni!
A seprű integetett, hogy kövesse, ezért az esernyő gyorsan összecsukta magát, kampójánál fogva ráakaszkodott a seprűnyélre, majd együtt a levegőbe emelkedtek. Ide-oda cikázva repkedtek az égen a holdfényben, a seprű pedig repülés közben kék szikrákat vetett, amelyek titokzatosan világítottak a sötétben! A szivárványcsíkos esernyő menet közben vadul himbálózott, szíve gyorsan dobogott izgalmában, kicsit félelmetesnek érezte a kalandot! Először nem mert lepillantani, korábban sosem volt még ilyen magasan, de aztán lassan megnyugodott, kinyitotta a szemét, és elbűvölte az alattuk elsuhanó éjszakai táj… Ahogy tovább haladtak, a holdat egyre vastagabb felhőtakaró borította be, cseperegni, majd hirtelen zuhogni kezdett az eső! A seprű körözve ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, majd egy tisztáson földet ért egy kúpos süvegű asszonyság mellett, aki éppen azzal küszködött, hogy varázspálcáját sebesen forgatva távol tartsa tarisznyájától az esőcseppeket.
-Seprű! Merre kódorogtál? – kiáltotta éles, rikácsoló hangon, majd megpillantotta a szivárványcsíkos esernyőt. -Ó, seprű, te kedves jószág! Megmentettél! -mondta hálásan, majd gyorsan kinyitotta a szivárványcsíkos esernyőt. Felvette a tarisznyát, felpattant a seprűre, és sebesen a levegőbe emelkedett. -Már annyira elzsibbadt a kezem a varázspálcától! Nem sokon múlt, hogy tönkremenjen az összes varázspor, amit éppen most szereztem be a nagy boszivásáron! -mesélte. Hamarosan megpillantották az erdő közepén álló romos kastélyt, csorba tornya az ég felé meredt. -Denevér! Ne lustálkodj, nyisd ki gyorsan az ablakot! -kiáltott a banya, az ablak pedig hangosan nyikorogva kitárult. Berepültek rajta, és megérkeztek a banya kastélyába. Leugrott a seprűről, a sarokba állította, majd végignézett a szivárványcsíkos esernyőn. -Háh, jó szolgálatot tettél nekem, megtartalak! De ne legyen a nevem Banyavári Bábi, ha továbbra is ilyen tarka maradsz, már csak nem járhatok szégyenemre ilyen vidám csíkos esernyővel? Fessünk át téged egy kicsit! A szivárványcsíkos esernyő nyelt egy nagyot aggodalmában, és aprókat ugrálva próbált odébb húzódni. -Na, ne húzódozz, legalább csak néhány pókhálót hadd akasszak rád, ne szaladgálj el! -kiáltotta, és varázspálcájával reptette az ernyő után a pókhálókat. Időközben azonban beszaladt a toronyba Bábi beszélő fekete macskája, Füstös, és figyelmeztette a banyát, hogy mindjárt kifut az üstből a varázsfőzet, jöjjön gyorsan! Banyavári Bábi szórakozottan felakasztotta a szivárványcsíkos esernyőt szörnyfejes fogasára, hogy majd később befejezi a boszorkányos díszítést, de mivel feledékeny volt, bizony hamar el is felejtkezett róla! Szerencsére arrafelé ritkán esett az eső, így a szivárványcsíkos esernyő zavartalanul nézelődhetett. Látott kristálygömböt, tollas varázslókalapok voltak a szomszédai, még egy-két rövid varázsigét is megtanult, hátha egyszer jól jön! Telt az idő, és ő sokat szunyókált összecsukva, olyannyira, hogy észre sem vette, hogy lassan igazi pókhálók kezdték beborítani! Amikor felriadt álmából, és meglátta, hogy a szép selyemanyaga pókhálós lett, igazán felháborodott! Ezt aztán már mégsem tűrheti tovább! Kihúzta magát, és az orra alatt elmormolta Banyavári Bábi varázsigéjét: -Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok! -szorosan becsukta a szemét, és csiribú-csiribá! Nyom nélkül eltűnt a fogasról! S hogy hol kötött ki? Nos, erről egy újabb mese mesél majd…
