Zürri hamar belejött a repülésbe, ügyesen kerülgette az útjába kerülő fákat és bokrokat. Hirtelen egy cseresznyefa került az útjába, számtalan fehér virágba öltözve úgy állt a napfényben, mint egy félénk menyasszony, a lágy szellő fátyolként libegtette csipkedíszbe öltözött ágait. Zürri szíve nagyot dobbant örömében, karján megigazította kis kosarát. Látta, hogy sok más méhecske bódultan dongja körül a virágokat és már majdnem leszállt az elsőre, amikor lepillantott és döbbenten vette észre, hogy a fa alatt méhek fekszenek és kétségbeesve próbálnak szárnyra kapni, mégsem sikerül! Ekkor érezte meg azt a furcsa, idegen szagot a virágon, amilyet még sosem érzett… Tovább röppent hát és arra gondolt, hogy Dajka néni semmi ilyesmit nem tanított neki, hogy lehet, hogy virágoktól betegek lesznek a méhek?

Azért csak repült tovább, jól tudta, hogy otthon nagyon várják már. Bármerre nézett, rövidre nyírt pázsit fogadta, sok helyen pedig kopár beton vagy térkő. Megszomjazott és éhes volt, érezte, ahogyan egyre gyengül a szárnya. Kissé elmosódott előtte a táj, de összeszedte minden erejét és átröppent egy magas kerítés felett. Szeme előtt élénk színek villantak fel és orrát megcsapta a virágok édes, hívogató illata. Fáradtan ereszkedett le egy virágcserépre, hogy a benne álló tiszta vízből kortyoljon egyet. Ekkor azonban észrevette a cserép mellett álló gyermek és ijedtében csapkodni kezdett felé. – Jaj, anya! Itt van egy bogár és meg akar csípni! Üssük le! – kiáltotta. Zürri ijedtében elbújt a virág levelei közé és csendben kuporgott, hátha elmúlik a veszély, ha elég sokáig nem mozdul…

A kisgyerek édesanyja így szólt: – Ne félj tőle, kicsim, ez nem bogár, hanem egy méhecske. Virágport és nektárt gyűjt, majd a kaptárban mézet készít belőle. Tudod, hogy mennyire finom, nagyon szereted! Virágról virágra száll és közben a lábával beporozza őket, így lesznek a fákon és bokrokon gyümölcsök. Nagyon jót tesz velünk, segítsünk hát mi is neki! Hagyd, hadd pihenje ki magát, biztos elfáradt! Ha felbátorodik, megtalálja majd a virágokat, amelyeket együtt ültettünk, emlékszel? A kisgyerek mosolyogva bólintott és integetett Zürrinek, majd elindult az édesanyja után.

 A méhecske ezután lassan előmerészkedett és körülnézett. Lilaakác, mézvirág, zsálya, rózsa, méhbalzsam ringott a tavaszi szélben és Zürri örömében zümmögve emelkedett a levegőbe, hogy eltáncolja a többieknek, micsoda édenkertre bukkant! Jártában-keltében észrevette, hogy lépekhez hasonló formájú, lyukacsos doboz bújik meg a lilaakác ágai között. „Nahát, szobák! Épp, mint otthon!” -örvendezett és bebújt egy rövid pihenőre. „Ha erős szél vagy eső fenyeget, lesz hova behúzódni!” -gondolta magában. Jól megrakta a kosarát és elégedetten indult hazafelé. Azon a nyáron készült a legtöbb méz, annyi, hogy kicsordult a kasból, mire eljött az ősz. Zürri örömmel gondolt arra, hogy milyen finom lett, a kisgyereknek mennyire fog majd ízleni! Hiszen, ha van elég virág, jut méz mindenkinek… 

Élt egyszer, éldegélt, a Varázslatos-erdő kellős közepén, Ősz-anyó kunyhójában két pajkos kiscica, Mirci és Morci. Mirci roppant büszke volt hófehér bundájára, kényeskedve fésülgette egész álló nap. Morci vörös-fehér cirmos volt és mint gyakran a vörösöknek, a szeme sem állt jól, mindig valami huncutságon járt az esze. Nappal, amíg Ősz-anyó a szemét rajta tartotta, a kandalló előtt szunyókált, de ahogy eljött az este, kikéretőzött, és egész éjjel az erdőt járta.

 Kedvenc foglalatossága volt az erdei állatok bosszantása. Egyszer a mókus odújába mászott be és összekeverte a szépen elraktározott gesztenyéket a makkokkal, a mogyorókat a csipkebogyókkal. Elbújt és megvárta, míg a mókus észrevette, mi történt, majd nagyot kacagott azon, hogy milyen morcos arcot vágott a rendetlenség láttán. Máskor a sünit tréfálta meg: amíg éjszaka nem volt otthon és a tennivalóit intézte, szúrós gesztenyéket dugott a levélágyába. Amikor a sün álmosan befeküdt az ágyába, rögtön ki is ugrott belőle, még bukfencezett is egyet meglepetésében. Morci az ablaka alá kuporodott és a hasát fogta nevettében! “Ugye, hogy azt is meg lehet szúrni, aki tüskés?” -nevetett.

 Ősz-anyó többször is figyelmeztette a cicát: -Vigyázz Morci, mert egyszer pórul jársz! Mirci is próbálta jobb belátásra téríteni: -Morci, ne menj el az erdőbe! Olyan kényelmes kosarunk van, Ősz-anyó még takarót is kötött nekünk bele! A cica azonban nem hallgatott senkire. 

-Ugyan már! Te egész nap itt lustálkodsz, hát nem unod magad? Sokkal izgalmasabb az erdőben kalandozni, mint a kosárban szundikálni!

Aznap estére is volt már egy jó ötlete. Úgy felbátorodott azon, hogy senki nem szidta meg a tréfálkozásért, hogy elhatározta, aznap a rókát veszi célba. Egész nap a kutyaugatást gyakorolta, már egészen jól tudta utánozni a vadász tacskóinak csaholását. Előre dörzsölte a tenyerét, hogy meg fog lepődni a ravaszdi, ha meghallja! Egész éjszaka a rókalyuk körül lődörgött, várta, hogy hazaérjen a róka. Már hajnalodott, amikor egyszer csak meglátta, ahogy fáradtan, álmosan caplat hazafelé. Behúzódott a fa mögé és mielőtt a lompos farka eltűnt volna a lyukban, éles hangon “ugatni” kezdett! A róka ijedtében nagyot ugrott, és beütötte fejét a plafonba. Morci nagyot nevetett, de bizony Róka úr is meghallotta ám! Kiugrott a lyukból és kergetni kezdte a kismacskát.

-Most megkapod, ami jár, te bajkeverő! Várj csak, mindjárt elkaplak! -morogta.

Morcinak igencsak a nyakába kellett kapni a lábait, hogy a róka ne érje utol! Már nem is tűnt olyan jó ötletnek a többiek bosszantása. Az utolsó pillanatban ugrott be Ősz-anyó udvarába, átbújt két kerítésléc között. A róka oda már nem tudta követni.  Fel-alá járt a kerítés mellett és dúlt-fúlt mérgében.

-Most az egyszer még szerencséd volt barátocskám, de ha még egyszer meglátlak az erdőben, kilyukasztom azt a cirmos bundád, jól jegyezd meg! -dohogta.

Morci is jobbnak látta, ha egy ideig nem megy csavarogni az udvaron túl, érezte, hogy nagyon kihúzta a gyufát az állatok körében. Jó-jó, de akkor mégis mit csináljon egész nap?

Mosakodni és szunyókálni bizony hamar unalmas lesz. A tetőn sem olyan jó már napozni, szeptember végére jár az idő, kezd egyre hűvösebb lenni nappal is.

Ősz-anyó délelőtt felkerekedett, felvette vastagabb kendőjét, karjára vette fonott kosarát és elindult begyűjteni az érett diót, almát. “Lassan itt lesz az ideje kiküldeni az esőfelhőket, hadd hozzák meg az őszi esőket.” -gondolta. 

Eközben otthon a két cica elnyalogatta a tejet, amit a tálkájukban hagyott az anyó. Mirci megint mosakodni kezdett, de Morci azt mondta:

-Gyere, inkább játsszunk valamit, mosakodni ráérsz később is! 

Kergetőztek egy keveset, aztán labdázni kezdtek a kis labdával, amit gazdájuk horgolt a kedvükért. Egészen belemelegedtek a játékba, már az udvarra is kiszaladtak vele, addig-addig, amíg egyszer csak kigurult a kerítéslécek között! A két cica összenézett és tanácstalanul néztek egymásra. Most mi lesz?

Morci tudta, hogy jobb lesz, ha most ki sem dugja az orrát a kerítésen kívülre, ki tudja, hátha itt leskelődik még a környéken a róka! Mirci lustán ásított és azt mondta:

-Majd megkérjük Ősz-anyót, hogy hozza be. Úgyis elfáradtam, inkább szundikálok egyet!

Amikor visszaértek a házikóba, Morci rögtön észrevette Ősz-anyó kerek kosarát, amiben a fonalgombolyagokat tartotta. Piszkálni kezdte kis mancsával az egyiket, ami egyszer csak kiugrott a kosárból! 

-Nézd csak, Mirci, ez még jobb lenne labdának! Az anyó biztos nem haragudna meg érte, ha kicsit kölcsön vennénk! Olyan jó puha és de gyorsan gurul!

-Nem is tudom, Morci! Lehet, hogy nem lenne szabad hozzányúlni! Tudod, hogy ezekből fonja az anyó a leveleket a faágakra! Azért olyan szép zöld…

-Több szín is van benne! Gyere, próbáljuk ki!

Így kezdődött a móka és a vége az lett, hogy amikor Ősz-anyó hazaérve kinyitotta az ajtót, döbbenten állt egy percig, odabent olyan látvány fogadta! Az összes fonalgombolyag letekeredett és egymással összekeveredve fonta át a székek és az asztal lábát, elgurult a sarkokba, sőt, még a lámpáról is lengedezett egy hosszú fonal!

-Hát itt meg mi történt, adta rosszcsont macskái? Most aztán hogyan válogatom szét a fonalakat? Tessék csak rendbe tenni ezt a felfordulást! – szólt az anyó. A két cica behúzott nyakkal, bűnbánóan segített rendet rakni. A fonalak azonban úgy összekeveredtek, hogy azokat már nem lehetett szétválasztani, így Ősz-anyó kénytelen volt a sokszínű fonalból megkötni a leveleket. Abban az évben először, ősszel színesek lettek a falevelek: a zöld mellett sárga, piros és barna színekben pompáztak!

Ősz-anyónak úgy megtetszett a sok ragyogó szín, hogy elhatározta, ezentúl minden évben feldíszíti vele a faágakat, mielőtt lehullanak a levelek és a fák egész télre csupaszon maradnak.

Ennek köszönheti a két huncut kiscica, Mirci és Morci is, hogy Ősz-anyó nem haragudott meg nagyon rájuk. Visszakapták kedvenc horgolt labdájukat és még egy tálka finom tejszínt is hozzá.  Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána!

 Minden lány őt szerette volna vőlegényének, de Balin szíve már elkelt. A szülőfalujában lakott egy bájos, fiatal lány, Lelle. Balin szerette nézni, ahogy a kútból meri a vizet és hullámos, mézbarna hajfonata libben a dereka felett. Amikor nővéreivel a faluban sétált, találkozáskor meleg barna tekintete mindig szelíden, kedvesen kapcsolódott Balinéba. Mégsem ez ragadta magával leginkább a legényt, hanem csodálatos, csengő hangja. Munka közben gyakran énekelt, jókedvében és bánatában is dalra fakadt, s ebben mindig visszatükröződött, hogy milyen értékes, kedves lelke van. 

Telt, múlt az idő és Balin elhatározta, hogy megkéri Lelle kezét. Egy szép napon sétálni mentek a Balaton partjára és ott megvallotta a lánynak, hogy szereti őt és szeretné feleségül venni. Nem volt gazdag ember, ezért az egyetlen kincsét adta neki ajándékba: egy csodálatos, halványrózsaszín kagylót, amit egyszer a Balatonban talált. Lelle piruló arccal fogadta el az ajándékot és mivel titokban ő is szerette Balint, boldogan mondott neki igent. Jegyajándékul egy csipkés, hófehér keszkenőt adott neki, amit a legény büszkén tűzött a kabátja zsebébe és onnantól kezdve mindig viselte.

Balin fütyörészve indult halászni, szíve repesett a boldogságtól. Keményen akart dolgozni, hogy sok halat fogjon, eladja a piacon és miharabb egybe kelhessen menyasszonyával.

Kievezett egészen a Balaton középére, onnan pedig még annál is tovább, egészen a Tihanyi-félszigetig a jó fogás reményében. Kivetette a hálóját és amíg a halakra várt, kedvenc nótáját fütyülte.

 Meghallotta ezt a félszigeten élő tündér, Ekho, aki kecskéit gyakran legeltette a parton. Róla köztudott volt, hogy gyönyörűen énekel, ezzel csábítva magához a neki tetsző ifjakat, de a szíve kemény. Nem szeret senkit, csak játszadozik vele kegyetlenül, amíg kedvét leli benne. Végigmérte Balint és eldöntötte, ő lesz a következő, akit elcsábít. Belekezdett egy dalba, miközben csillogó aranyhaját a válla mögé seperte, fehér karjával lágyan hívogatta Balint. A legény meg is hallotta a dalt és érezte a vonzódást, de szívét már betöltötte Lelle egyszerű, kedves éneke, így nem hatott rá a tündér varázsa.

 Kikiáltott a csónakból:

-Gyönyörű vagy tündér és a dalod csodaszép. Ne haragudj, nekem van már mátkám, nem maradhatok itt veled. 

Ekho megdöbbent, eddig még nem fordult soha elő, hogy egyszerű emberfia ellenált volna neki. Dallamos hangján így szólt:

-Légy az enyém! Ki ne szeretne inkább tündért feleségének egy falusi parasztlány helyett?

Balin azonban lassan hazafelé kezdett evezni, miközben visszakiáltott:

-Bocsáss meg, Lellét szeretem, őt nem pótolhatja senki más, még te sem! Élj boldogul!

Ekho kék tekintete megfagyott, metsző hideg lett, mint a téli égbolt. Csendesen sziszegte:

-Várj csak, várj! Megkeserülöd még te ezt! Megkeserülitek mind a ketten!

Balin hallotta a szavakat, de megkönnyebbült, hogy kikerült ebből a kutyaszorítóból és többé nem is gondolt a tündérre.

Teli hálóval tért vissza a partra, zsákmányát eladta a piacon és izgatottan gondolt arra, hogy most már van elég pénze ahhoz, hogy feleségül vegye Lellét és építsen neki egy kis házat a parton. Ez a gondolat úgy melengette a szívét, mint téli éjszakán a búbos kemence melege.

Hamarosan elérkezett az esküvő napja. Mindketten szerettek a tóparton üldögélni, ezért úgy döntöttek, hogy ott tartják majd a kézfogót. Szikrázó napsütés köszöntötte a szerelmeseket, a víz ékszerként csillogott, lágy hullámok fodrozták a víz tükrét.

Lelle és Balin legszebb ünneplő ruhájukat öltötték magukra. Lelle élénkzöld ruhát viselt, ő volt a legbájosabb menyasszony, akit Balin valaha látott. A legény is felvette legdíszesebb mentétjét, a háta szürke, a melle pedig ezüstszínben csillogott. A násznép könnyes szemmel nézte, ahogy örök hűséget fogadnak egymásnak.

Ekkor azonban hirtelen Ekho bukkant fel a habok közül, átkot szórt a párra, mondván megesküdött, hogy Balin vele marad a Balatonban, soha nem lehetnek egymáséi!

Ebben a pillanatban a legény ezüstpikkelyes hallá változott és halk csobbanással eltűnt a hullámok között. Lelle elindult utána, karjait nyújtva kedvese után, de Ekho szomorúfűzfává változtatta, törzse a víz fölé hajol, ágai könyörgőn a víz felé nyúlnak.

A tündér kegyetlen kacaja szállt a víz felett, miközben így szólt:

-Minden évben egyszer, a nyár leghosszabb éjszakáján, amikor a telihold a legfényesebben ragyog, visszaváltozhattok emberré. Ha Balin engem választ, emberek maradtok, ha nem, örökre külön éltek majd egymástól!

A két szerelmes azonban azóta is hűséges egymáshoz. Ha a Balaton-parton jártok, láthatjátok a szomorúfüzet, ami a víz fölé hajol és a balint, ami mindig a felszín közelében vadászik a kis halakra, úszója csíkot rajzol a víz tetejére. Így kedvesét mindig szemmel tarthatja.

Ha nyári éjszakán a Balaton partján sétáltok és a hold fényesen süt az égen, csendesen járjatok! Ki tudja, talán megpillanthatjátok Balint és Lellét, akik olyankor egymás kezét fogva üldögélnek a parton. Lelle édes-bús dalt énekel, Balin pedig füttyszóval kíséri mátkája dalát.

Ekkor hirtelen madárszárnyak csattogását hallotta a feje felett és felhangzott egy éles “kvík-kvík”!

Kriki azonnal tudta, milyen veszély fenyegeti: seregélyek! Minden cseresznyekukac tudja, hogy a seregély falánk madár és cseresznyéstül le tudja nyelni őt, rögtön menekülni kell! Mire ezt végiggondolta, valami nekiütközött a házikójának és ettől sebesen zuhanni kezdett a föld felé! Kicsit forgott vele a világ és placcs!

 A puha fűbe csapódott, de azért a földet érés nem volt zökkenőmentes, a cseresznye teljesen szétkenődött. Kriki az eséstől nem ijedt meg, hiszen a cseresznyekukacok, amikor eljön az idő, hogy bebábozódjanak, maguktól ugranak le a fáról, hogy aztán a földbe fúrják magukat. A következő tavasszal már, mint cserszenyelegyek röppennek a magasba. 

Szóval Kriki nem ettől ijedt meg, hanem attól, hogy még nem jött el az idő, nem evett eleget! Annak azért örült, hogy a seregélyek nem nyelték le, csak falatozás közben véletlenül tönkre tették a tökéletes házikóját. Most gyorsan találnia kell egy újat! 

Kriki felkászálódott a fűből és araszolni kezdett. Több gyümölcsöt is látott a fa alatt, így reménykedni kezdett, hogy nem kell újra felmásznia a számára toronymagas fára. Sorra bekopogtatott a cseresznyékbe, de mindenhonnan kikáltott valaki:

 -Foglalt! 

Nagyot sóhajtott és tovább araszolt. Nagyon melegen sütött a nap, ezért behúzódott egy lapulevél árnyékába és pityeregni kezdett. Egyszer csak hangot hallott a feje fölül:

 -Hát te meg miért szomorkodsz, kis kukac?

 Felnézett, és egy csiga pislogott rá szarvai közül. Kriki elkeseregte bánatát, hogyan is vesztette el a nehezen megszerzett házikóját és bizony megint korog már a gyomra!

A kis csiga megértette őt, bele sem mert gondolni abba, milyen érzés lenne, ha valahogy elveszítené a csigaházát.

Így szólt:

-Gyere, a fa másik oldalán láttam még néhány lehullott cseresznyét. Én is azért jártam erre, mert messziről érezni a jó illatot! Lassan mászom, de nálad gyorsabban haladok. Gyere, ülj rá a csigaházamra és magammal viszlek, hátha több szerencséd lesz!

 Kriki nagyon megörült az ajánlatnak és hálás szívvel helyezkedett el a csiga szarvai között. Útnak indultak hát és közben kellemesen elbeszélgettek. Ki-ki elmondta, mit tapasztalt, látott a világból. Kriki mesélt a faágon való hintázásról, a csiga pedig hozzátette, hogy ő inkább a fűszálakon szeret himbálózni, nem vágyik a magasba.

 Ekkor azonban csattogó hangot hallottak. Kriki figyelmeztette barátját:

-Vigyázz, ott a bokor alatt ugrál egy feketerigó! Lapuljunk meg, amíg elmegy!

  Ebben egyetértettek, serényen bevackolták magukat a sűrű aljnövényzetbe. A csiga addig beengedte a házába Krikit és amikor meghallották, hogy a madár elröppent, folytatták útjukat. 

A nap már épp lebukott a láthatár alján, amikor lihegve elérték a törzs másik felét. Kriki sorra járta az itt található gyümölcsöket is, de sajnos mindegyiknek volt már lakója. Szomorúan tért vissza a csigához és keservesen sírva fakadt:

– Most aztán mindennek vége! Sosem lesz belőlem cseresznyelégy, hogy együtt táncolhassak a többiekkel a levegőben, tavasszal! Pedig úgy vártam rá! 

A csiga kissé kihúzta magát és azt mondta:

 -Nem szabad feladni a reményt! Ha vágysz valamire, akkor azért tenni kell! Ne legyen a nevem Csiga Csombor, ha nem segítek még ma szerezni neked egy új házikót!

A nap még egy utolsót villant, narancsos fénye felragyogott a fű között heverő gyümölcsökön. Ebben a pillanatban a szomszéd bokor alján is megcsillant valami!

A két barát összenézett, és csigatempóban mérve rohantak felfedezni, mi rejtőzhet ott!

Mit gondoltok, mit találtak ott? Két ép, ínycsiklandó cseresznye feküdt ott elhagyatottan.

Kriki izgatottan kopogott be rajtuk, de válasz most nem érkezett. Szívdobogva fúrta bele magát az egyikbe és azonnal rágcsálni kezdett. Ekkor azonban eszébe jutott Csiga Csombor. Kidugta fejét a lyukon és azt mondta:

 -Kedves Zsombor, köszönöm szépen a segítséget! Eddig azt hittem, levegőben táncolni lehet a legjobb dolog a világon és még most is vágyom rá. Közben viszont rájöttem: annál még sokkal jobb, hogy lett egy igazi jó barátom!

Csiga Csombor elmosolyodott, kacsintott egyet és nekilátott megkóstolni a másik cseresznyét. Ezután pedig a csendes estében nem hallatszott más, csak a lelkes, jó jóízű falatozás hangja.

A versenyzők felsorakoztak a mező szélén: Hilda, a pókocska, Rupi, a szarvasbogárfiú, Berci, a szöcske, Zürri, a méhecske és Csiga Csombor is odacsúszott a többiek közé. Tücsök Teca néni, az óvó néni és Bodobács Pötyi néni, a dajka, mindent előkészített már ahhoz, hogy megkezdődhessenek a versenyszámok. Terka néni ismertette az első feladatot: -Aki leghamarabb felmászik a csipkebokor legfelső ágára, az lesz a győztes! Fontos, hogy mindenki vigyázzon a társára mászás közben, lökdösődni nem szabad! Ezután felharsant Pötyi néni sípja, és a verseny megkezdődött! Mindenki igyekezett gyorsan szaladni a bokor felé, és a pókocska hamarosan az élre került. Ahogy elérte az alsó ágat, szélsebesen kapaszkodott felfelé a bokor tetejére, és a legfelső ág csúcsán vidáman kiáltott:

-Győztem! Győztem! Én voltam a leggyorsabb! Amikorra a többiek visszaereszkedtek a bokor ágairól, akkorra érkezett meg kifulladva, vörös arccal Csiga Csombor hozzájuk. -Nahát, Csombor! Te csak most értél ide? -csodálkoztak a többiek. Tényleg lassan mászol! -állapították meg. -A csigák nem tudnak gyorsan szaladni…-motyogta Csombor, de már senki sem figyelt, hiszen sorba kellett állni a következő feladathoz.

Ahogy körülnéztek, látták, hogy apró botocskák sorakoznak egymás mellett. Terka néni így szólt: -Most kiderül, ki a legerősebb közületek! Aki legelőbb a magasba emeli a botját, az nyeri a feladatot! Rajta! Megszólalt a síp és mindenki összeszedte minden erejét, megfeszítve dolgoztak, hogy elsőként emelhessék meg a botjukat. Rupi, a szarvasbogár volt a legnagyobb, legerősebb közöttük, ő lett a játék győztese. Feje felett lengette a botot és nagyot rikkantott: -Éljen, most én lettem a győztes! A többiek is visszaengedték a botjukat, kivéve Csombort, aki hozzá sem látott a feladathoz. Amikor a többiek ezt észrevették, mentegetőzni kezdett: -Féltem megemelni, nehogy elejtsem és megsérüljön a házam. Nagyon törékeny…

Eközben meghallották Terka néni hangját: -Gyertek, gyerekek! A következő versenyszám a magasugrás! Aki le tudja kapni a sombokor ágáról Pötyi néni pettyes zsebkendőjét, az lesz a győztes! Hamarosan mindenki teljes erejéből ugrándozott, és már a kezében érezte a zsebkendő csücskét, de végül Berci, a szöcskefiú tudta leghamarabb megszerezni. Büszkén nyújtotta át Pötyi néninek, és mosolyogva fogadta, ahogy a többiek gratuláltak neki. Visszafelé jövet odaszólt Csombornak: -Láttam ám, hogy a legalsó ágig sem tudtál felugrani! A csiga azt felelte: -Tudod, nagyon nehéz a csigaházam! Nem könnyű vele együtt ugrálni…

Már az utolsó versenyszám következett, Pötyi néni kis kosarakat osztott ki a gyerekeknek. Amikor mindenkinek jutott, megmutatták a mezőn itt-ott elszórt virágszirmokat. -Szedjétek a szirmokat a kosárba! Akinek először megtelik a kosara, az lesz a győztes! A gyerekek nekiláttak, ki-ki legjobb tudása szerint gyűjtögette a szirmokat a kosarába. Zürri, a méhecske volt legügyesebb, teli kosarát az óvó néni lába elé helyezte. Nagyon boldog és büszke volt, hogy megnyerte a feladatot! A többi gyerek is megérkezett, kinek több, kinek kevesebb szirom gyűlt össze a kosarában. Zürri belenézett a csigáéba, amiben mindössze egyetlen szirom árválkodott. -Nahát, neked de kevés lett! -csodálkozott. A kis csiga elkeseredett, lehajtotta a fejét és szipogni kezdett. -Nekem ez sem sem sikerült, mindenben én lettem az utolsó! -panaszolta. -Én nem vagyok ügyes semmiben! – sírt bánatában.

Ekkor Terka néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket. A pókocskához fordult: -Hilda, amikor szaladni kezdtél a csipkebokor felé, nem történt semmi, ami feltűnt neked? -De igen! Megbotlottam egy gödörben, de Csombor felsegített! -válaszolta. Igaz is, még meg sem köszöntem neked, Csombor! Nélküled nem lettem volna győztes… -mondta csendesen. Ekkor megszólalt a szarvasbogár: -Nekem meg megbillent a botom és Csombor segített megtartani, hogy ne ejtsem el! Köszönöm, Csombor! -fordult a csiga felé. Ezután sorra mindenkinek eszébe jutott valami, amiben Csombor a segítségére sietett és egymás szavába vágva mesélték, mennyi minden történt.

Az óvó néni felemelte a kezét, és amikor mindenki elcsendesedett, így szólt: -Mindenki ügyes valamiben! Hilda a mászásban, Berci az ugrásban, mindenki talált magának olyan versenyszámot, amiben megmutathatta, milyen tehetséges!  -Volt ám egy titkos versenyszám is, szerintetek mi lehetett az? -kérdezte. A gyerekek egyszerrre kiáltották: – A kedvesség! -Ezt a versenyszámot ki nyerte meg? – tette fel a kérdést Terka néni. -Csombor! Csombor! Éljen, Csombor! – kiabálták a gyerekek, a kis csiga pedig pipacspirosra pirult boldogságában! -Mindenki jó valamiben, még ha ez nem is tűnik fel azonnal. Ha keressük, mindenkiben megtaláljuk ezt a rejtett kincset! -mosolygott Terka néni, majd kimerülten, de vidáman és elégedetten elindultak a mező közepére, ahol már várta őket Pötyi néni ünnepi uzsonnája.

Ezután mindenki vette a kabátját, sorakoztak és arra vártak, hogy a tanító néni kiengedje őket, hogy aztán szanaszét szaladjanak az utcákon, mint megannyi színes üveggolyó.

Egyedül Keresztes Matyi nem sietett, inkább igyekezett a sor végére kerülni, ezért akit tudott, maga elé engedett. A tanító néni végignézett a csemetéken és négy órakor jelt adott. Elindultak az iskola kapuja felé. Már a kezét is a kilincsre tette, amikor megakadt a szeme Matyi sötétzöld kabátján. Nem is annyira a kabátján, hanem a méretes szakadáson, ami azon díszelgett.

 -Matyi, mi történt a kabátoddal? Az udvari játék közben szakadt ki?

 -Nem, tanító néni kérem, már reggel is így jöttem. Kicsit huzatos, de én így is szeretem.

A beszélgetésre a körülöttük álló gyerekek is felfigyeltek.

 -Hideg lesz már, mondd meg otthon, hogy másik kabátra van szükséged.

 -Igen, tanító néni, apukám már többször próbálta megvarrni, de sajnos nem olyan ügyes benne, mindig újra kiszakad, ha játszani kezdek.

 A Matyi mellett álló szemüveges, göndör Kovács Tóni közbekottyantotta:

 -Miért nem varrja meg anyukád? Nekem is ő szokta, mindenki tudja, hogy az anyukák szoktak varrni, nem az apukák!

 Matyi a cipőjét nézegette és úgy válaszolt halkan:

-Nekem nincs anyukám. Felment a Mennyországba, amikor még óvodás voltam.

 A gyerekek egymásra néztek és megdöbbentek. A legtöbben el sem tudták képzelni, hogy milyen lehet, ha valakinek nincs anyukája. A szokásoshoz képest csendesebben szaladtak a szüleik felé és a szokásosnál szorosabban bújtak oda hozzájuk.

Másnap aztán fura dolog történt. Reggel Matyi padján különös kupac kezdett gyülekezni. Amikor megérkezett, csodálkozva vette észre, hogy a padján több, különböző színű kabát várakozik. Volt ott kék, zöld, még autós mintájú is. Matyi csodálkozva forgatta, nézegette őket, látszott, hogy tetszik neki, de nem érti, mi történt tulajdonképpen. A gyerekek csillogó szemmel nézték és csak annyit mondtak:

-Tessék Matyi, neked hoztuk. 

Matyi hitetlenkedve fordult feléjük:

-Ez mind az enyém? Hűha! Még sosem volt egyszerre öt kabátom! Köszönöm!

 A tanító néni büszke volt, hogy ilyen kedves, együttérző, egymásnak segíteni kész gyerekek járnak az osztályába. Amikor a szünetben az udvarra készültek, meglátta, hogy Matyi megint a szakadt kabátba bújik és megkérdezte:

-Matyi, biztos nem szeretnéd inkább valamelyik új kabátot kipróbálni? Nehogy megfázz, hűvös van odakint.

Matyi egyik lábáról a másikra állt és azt mondta:

-Köszönöm szépen, tanító néni, de én ezt szeretem, mert még az anyukám választotta nekem. -felelte csendesen. A tanító néni bólintott és jelezte, hogy indulhatnak az udvarra.

Délután aztán furcsa dolog történt: a szakadt kabát rejtélyes módon eltűnt a fogasról, titokban a közeli varrodába vándorolt, aztán pedig még nagyobb titokban visszakerült a helyére. Amikor mindenki hazafelé készülődött, Matyi karján az új kabátokkal indult öltözni. Amikor kézbe vette a sajátját, hirtelen észrevette, hogy teljesen ép, eltűnt róla a szakadás! Hogy történhetett ez?

Matyi nagyot nyelt és elképedve fordult a tanító néni felé:

-Tanító néni kérem! Tetszik látni? Meggyógyult a kabátom! Hogy lehet ez?

 A tanító néni csak mosolygott.

– Tudod, Matyi, csodák márpedig léteznek! Az anyukák pedig, akárhol vannak, még a Mennyországban is, mindig figyelnek a gyerekeikre.

Matyi könnytől csillogó szemmel bólintott, majd boldog mosollyal felvette a sötétzöld kabátot, amin már alig látszott a korábbi szakadás helye.

Mókus Minka és Sün Samu volt két főszervező, idén is reggeltől kezdve sürgölődtek, hogy estére minden készen álljon. Minka és testvérei taligára rakták a szelídgesztenyét és a patak partjára húzták, ahol alaposan megmosták a forrás vizében. Ezután hagyták megszáradni a napon, majd fonott kosárba tették és a tisztásra szállították. Ugyanígy gondoskodtak az almáról is, a finom csemegék csinos halmokba rakva várták, hogy megsüssék őket.

 Az almát nyársra húzzák majd, ezeket Samu már elkészítette. A mogyoróbokrokról hosszú, egyenes ágakat vágott, róluk a kisebb gallyakat leszedte, végül hegyesre faragta a végüket. Lapos kövekből kirakta a tűzhelyet és nemsokára a máglya is készen állt a mulatságra. Délután Minka és Samu elégedetten vették szemügyre az előkészületeket. Hazaindultak, hogy kipihenjék magukat és megbeszélték, hogy napnyugtakor újra találkoznak.

Amikor a tisztásra értek, megdöbbenve látták, hogy az almakupacokat teljesen szétdúlta valaki, a gondosan egymásra rakott almák a földön hevertek. Az ám, nemcsak, hogy ott hevertek, hanem szinte mindegyiket megharapdálta valaki! Ekkor hallották meg az elhaló, gyenge nyöszörgést, ami az egyik sombokor alól érkezett. Odaléptek és meglátták az összegömbölyödve fekvő Sün Dagomért, aki kikerekedett pocakkal jajgatott a sombokor ágai alatt.

-Dagi! rosszul érzed magad? Miért etted meg az az összes almát? – kérdezték.

-Nem akartam ennyit enni, csak olyan finomnak tűntek! Nem tudtam megvárni, hogy megsüssük őket! Jaaaaj, a hasam! Jaaaj, de fáj! -nyögte a süni és előre-hátra hintázott a hátán fájdalmában.

Minka látta, hogy itt gyors segítségre lesz szükség, úgyhogy megbízta Samut azzal, hogy maradjon Dagival, ő pedig felszaladt a fára és szélsebesen ugrándozni kezdett egyik ágról a másikra, hogy miharabb odaérjen Medve-apó barlangjához. „Remélem, még ébren találom az öreg medvét!”- gondolta magában, és még jobban megszaporázta lépteit. Pár perccel később már a barlangba óvakodott be félénken, majd udvariasan megkopogtatta a bejáratot. -Medve-apó! Ébren vagy még? Szükségünk van a segítségedre! – kiáltotta. 

Medve-apó álmosan üldögélt rozoga hintaszékében, háziköntösében és kockás papucsában a kandalló mellett. Nagyokat ásítozott, miközben hunyorogva szemére igazította vastag szemüvegét.

-Te vagy az, Minka? Mondd csak, mi történt! – dörmögte.

A mókus gyorsan elmesélte, hogyan járt Dagi az almákkal. -Nagyon rosszul érzi magát szegény! Tudsz valamit tanácsolni, hogyan segítsünk rajta? – kérdezte.

-Hm-hm…Bizony, tudok! – mosolyodott el Medve-apó és felrémlett előtte egy régi eset egy bizonyos bozontos medveboccsal, aki nem tudott ellenálni a vackor csábításának…

Feltápászkodott és a konyhaszekrényhez lépett. Leemelte egy kis edény fedelét és egy kevés gyógynövényt töltött egy lenzacskóba. Ezután felemelte egy másikét is, majd a homlokát ráncolva dörmögte: -A manóba! Elfogyott a menta! Kamillát tettem oda, de mentám most nincs! Szaladj el a bagolyhoz, biztos tud adni egy keveset. Főzzetek Daginak belőle teát, igyon belőle egy csészével most, eggyel reggel! Mondd meg neki, hogy két napig nem ehet semmi mást! Lehet, hogy addigra el is alszik, s tavaszig biztos kiheveri a torkoskodást! – brummogta, majd ásítozva leült az ágya szélére. -Csukd be az ajtót kifelé menet! -mormogta, Minka pedig megköszönte a segítséget és szép álmokat kívánva indult tovább a nagy fenyőfa felé, ahol a bagoly odúja volt.  Éppen akkor ébredezett, odúja előtt nyújtogatta, tornáztatta a nyakát. 

Minka neki is elmondta, hogy mi történt, kapott is hamar a gyógynövényből. 

-Húúúúúú, de mohó volt ez a Dagi! Legközelebb biztos meggondolja, hogy mikor elég! Bár, én is emlékszem egyszer egy kövér pocokra…

Minka azonban nem várta meg a történet végét, gyorsan köszönetet mondott és már szaladt is vissza a tisztásra. Dagit időközben visszacipelték a házikójába, lassan megitatták a teával és az öreg Tüskés Terka néni vele maradt, amíg elaludt. Sütött ő már elég gesztenyét életében, mondogatta, jobb is lesz itt csendben üldögélni, fiataloknak való az a nagy vigasság…-mondogatta, Dagi pedig mély álomba merült Terka néni kötőtűinek ütemes csattogását hallgatva. 

Amikor Minka és Samu visszatértek a tisztásra, örömmel látták, hogy vidám a hangulat! Sültek a gesztenyék, az erdő lakói jókedvűen beszélgettek, nevetettek. Érdemes volt hát dolgozni ezért, gyorsan eldöntötték, hogy jövőre újra megszervezik majd az ünnepséget! Mint ahogyan azt is, hogy ezúttal jobban figyelnek az odakészített ennivalóra, és erről egyszerre mindkettejüknek a szunyókáló Dagi jutott az eszébe. 

-Ejnye, de jó lenne egy kis finom répa reggelire! -motyogta még mindig álmosan. Feltápászkodott és elindult reggeli után nézni. Menet közben bátorításul egy versikét mondogatott:

„Jaj, de korog a pocak!

Várja a falatokat!

Répa, retek, saláta,

Elbújtál a kamrába?”

Benézett a kamrába, de egy árva, fonnyadt répát sem lelt. Nem adta fel, alaposan átkutatott minden rekeszt és kosarat, de azok sajnos mind üresek voltak. “Most mit tegyek?” – gondolta magában.

 -Megvan! Elszaladok a piacra! -kiáltott fel. Fülére kötötte rózsaszín masniját, kézbe vette fűzfaháncs-kosarát és szaporán elindult a piac felé. Ugrándozás közben énekelgetett:

„Jaj, de korog a pocak!

Várja a falatokat!

Répa, retek, saláta,

Elmegyek a piacra!”

Hamarosan meg is érkezett, de a piacon senkit nem talált! Üresen álltak az asztalok, csak egy kevés ráncos krumplihéjat görgetett fel-alá a szél!

-Jaj nekem, ilyen sokáig aludtam volna? Elkéstem! -kesergett Kamilla.

-Bizony-bizony, elkéstél! Hogy is ne késett volna el egy ilyen álomszuszék nyúl, aki fényes nappal kel csak ki az ágyból? -nevetett rá csúfondárosan a közeli fáról egy szajkó.

 “Ki segíthet rajtam? Nagyon éhes vagyok már!”-gondolta magában a nyuszilány. “Ez az! Meglátogatom a nagypapát, ő mindig korán kel! Megkérdezem, hogy van-e répája!”-biztatta magát és útnak indult.

„Jaj, de korog a pocak!

Várja a falatokat! 

Répa, retek, saláta,

Ad majd nekem nagypapa!”

 -énekelte útközben. Nagypapáját hintaszékében ülve találta.

-Kedves nagyapó! Lemaradtam a piacról és nagyon éhes vagyok már! Nem vettél ma véletlenül répából eggyel többet? -kérdezte reménytől felcsillanó szemmel.

-Jaj, kis unokám! Annyira fáj a lábam, nem tudok én már olyan messze elmenni! Sajnos nem tudok segíteni rajtad, magamnak sem vettem! -sajnálkozott nagyapó.

-Hát akkor honnan szerezzek répát? – esett kétségbe Kamilla.

-Nagyanyádnak réges-régen volt egy varázstükre, kérdezd meg tőle, kinek van a környéken répája! – ajánlotta nagypapa. -Évek óta elő sem vettem, ott van a ruhásszekrény háta mögött!

-Köszönöm nagyapó, már szaladok is! -vidult fel Kamilla.

Valóban, a régi nagy szekrény háta mögött ott lapult egy díszes tükör, amit Kamilla még sosem látott. „Nahát, ki gondolta volna, hogy a nagymamának ilyen kincsei vannak! Remélem, hogy működik még!” -gondolta magában, miközben letörölgette a tükörről a vastag port és sok ragacsos pókhálót. Amikor fényes lett, megköszörülte a torkát és megkérdezte a tükörtől:

-Kedves tükör, felelj nekem, finom répám kinél lelem?

A tükör nem szólt semmit, csak egy képet mutatott. Az őzike éppen ebédelni készült, tányérján ínycsiklandó saláta és egy óriási répa díszelgett. Kamilla futtában köszönte meg nagyapónak a segítséget és csak úgy repült az őz gerendaháza felé. Közben, hogy éhségét elverje, egy dalocskát dalolt:

„Jaj, de korog a pocak!

Várja a falatokat! 

Répa, retek, saláta,

Tele az őz tányérja!”

Nemsokára kopogtatott az őz ajtaján, aki jó szívvel fogadta. Kamilla elpanaszolta neki, hogy járt és megkérdezte, megosztaná-e vele az ebédjét. Őzike azt felelte:

-Éppen most végeztem az evéssel. Ne haragudj, de minden elfogyott a tányéromról. Azért ne aggódj!  Gyere, mutatok neked valamit! – hívta maga után az udvar hátsó felébe a nyuszilányt. Kamilla körülnézett és szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól! Az őz kertjében rendezett sorokban szebbnél szebb zöldségek nőttek! Ezt a bőséget látva Kamilla még éhesebb lett, de a szíve is összeszorult. Bárcsak neki is lehetne ilyen! Az őz jó ebéddel kínálta Kamillát és szívesen megtanította a kertészkedés csínjára-bínjára. A nyuszilány boldogan, tervezgetve szaladt hazafelé. Előre örült, hogy mindig lesz ennivalója és nem kell korán sietni a piacra többé! A hazaúton vidáman énekelt:

„Répa, retek, saláta,

Kertet épít Kamilla! 

Tele lesz a pocakom,

Nincs is jobb a világon!”

Otthon aztán munkához látott. Serényen dolgozott, kertet épített, gondozta, locsolgatta a növényeit, és észre sem vette, hogy bizony minden nap korán kel így is! Ezt azonban egy cseppet sem bánta, mindig volt friss ennivalója, amiből nagyapónak is vitt, ő pedig nagyon büszke volt az unokájára! Hamarosan a környéken neki lett a legszebb zöldségeskertje, amiknek mindenki a csodájára járt! Nála termett a vidék leghatalmasabb és legfinomabb répája! Így lett a hétalvó nyuszilányból elégedett, dolgos gazda, akit idővel messze földön Kertész Kamillaként ismertek.

 Az ország királyának volt két jóképű, okos fia. Fiatal legények voltak már, és jó testvérekként mindent megosztottak egymással, kardot, lovat, kincset sem sajnáltak a másiktól. Egy szép napon éppen a palota kertjében gyakorolták a kardvívást, amikor hirtelen megpillantottak a fejük felett egy aranymadarat. Fent ült a fa tetején, és olyan gyönyörű volt, hogy még a szájuk is tátva maradt ámulatukban! Minden tolla színaranyban csillogott, szárnytollait piros rubinok ékesítették. Nyakán zöld smaragdkövek futottak körbe, fején gyémántbóbita ragyogott. A királyfiak csak csodálták, amíg a madár egyszer csak szárnyra kapott, és elrepült.

 A két királyfi hitetlenkedve rázta a fejét. – Álmot láttunk talán? Milyen csoda volt ez? – kérdezgették egymást.

 Ekkor egy reszelős, öreg hang hallatszott a fáról: – A boldogság madara volt az!  Aki látja és nem tudja elkapni, soha nem ismeri meg az igazi boldogságot! Egy hosszú, ősz szakállú manó ült az egyik göcsörtös faágon, tőle hallották a királyfiak a beszédet az aranymadárról. 

– Segíts nekünk, manó! Hová repült a madár? Hol lakik? – kérdezték. 

– Hogy hol fészkel, én meg nem mondhatom. De vigyázzatok, csak egy ember teheti kalitkába, a másik nem ismerheti meg az igazi boldogságot! Sokan keresték, voltak, akik meg is találták, végül mégsem érték el céljukat, mert nem tudtak megegyezni, hogy kié legyen a madár. A döntés a tiétek! – felelte a manó, majd se szó, se beszéd, eltűnt.

A két királyfi összenézett és úgy határozott, hogy együtt indulnak az aranymadár keresésére. – Addig megyünk, míg meg nem találjuk! Ha majd meglesz, meglátjuk, hogyan tudjuk kézre keríteni. Először akadjunk a nyomára! -tervezgettek. Feltarisznyálták magukat, elővezették lovaikat, elbúcsúztak szüleiktől és útnak indultak.

Hét napon és hét éjen keresztül vándoroltak, és amerre mentek, mindenkitől megkérdezték, hogy látták-e az aranymadarat, és hogy merre repült. Arra mentek, amerre útba igazították őket az emberek, és egyszer csak egy rengeteg erdőbe érkeztek. Olyan sűrűn álltak a fák, hogy ki sem láttak belőle, körbe-körbe jártak közöttük. Ekkor Barna királyfi felmászott a legmagasabb fa tetejére, onnan irányította bátyját, hogy merre menjen. Amikor kiért az erdő szélére, Szőke királyfi fütyülni kezdett és addig abba sem hagyta, míg a testvére rá nem talált. 

Tovább lovagoltak, még három napon és éjszakán át, amíg egyszer csak a Tükör-tenger partjára nem értek. A víz nyugodt volt, hullámot sem vetett, de olyan széles volt, hogy azon a paripáik nem tudtak volna átúszni. Egy tutaj lebegett a part mellett, a királyfiak felvezették rá a lovakat, maguk pedig egy-egy evezőt kaptak a kezükbe, és evezni kezdtek. Hamar észrevették, hogy gyorsabban haladnak, ha egyszerre húzzák a lapátot. Így, együtt dolgozva szerencsésen átértek a tenger túlpartjára.

Nyeregbe pattantak és úgy vándoroltak még hét napon és hét éjen keresztül. Ekkor újtjukat állta az irdatlan magas Üveg-hegy. Lovaikat egy fához kötötték, és megpróbáltak felmászni rá. A fala annyira sima volt, hogy a csizmájuk folyton lecsúszott róla, és ők újra, meg újra visszazuhantak a földre. Tanakodni kezdtek, és kitalálták, hogy az egyikük kardját belevágja az üvegsziklába, felhúzza a másikat, akkor a másik vágja kardját a sziklába, és így felváltva felhúzták egymást az Üveg-hegy tetejére. 

Amikor mindketten felértek, kipihenték magukat és körülnéztek. Gyönyörű, burjánzó tündérkert fogadta őket, mézédes gyümölcsökkel, színes, illatozó virágokkal. Ahogy csodálkozva nézelődtek, egyszer csak egy csillogó, varázslatos almafát vettek észre, csak úgy roskadozott a sok érett, színarany almától! Az aranyalmák és smaragd levelek között pedig félrebillentett fejjel ott ült az aranymadár, és ragyogó, fekete szemével éppen őket figyelte! 

Örvendeztek a királyfiak, és már éppen azon tanakodtak, hogy is tudnák kézbe fogni az aranymadarat, mielőtt újra elrepülne, amikor egy gyönyörű tündér jelent meg előttük. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem! 

Lágy, csilingelő hangon szólt hozzájuk: – Kedves királyfiak, megtaláltátok az aranymadarat, bátor vitézek vagytok! De az igazi próbatétel most következik! Csak egyikőtöké lehet a madár, ő megkapja vele együtt az igazi boldogságot. A másik viszont itt marad örökre a kertben, kőszobor alakjában. A döntés a tiétek. -szólt, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

 Most esett ám a gondba a két királyfi! Vajon mit tegyenek?

 Végül Szőke királyfi azt mondta: – Bátyám! Nagyon jó testvérem voltál mindig, fogadd el hát tőlem az aranymadarat! Vállalom én, hogy kőszobor legyen belőlem, nem bánom, ha tudom, hogy te boldogan élsz majd! Ebben aztán meg is egyeztek. Barna királyfi felnyúlt az aranymadárért, és közben meglátta a madár szemében, hogy az fél. Testvérére pillantott és az ő szemében is ugyanezt vélte felfedezni.

 Ekkor így szólt: – Elengedlek, aranymadár! Úgy nem lehet igazi boldogságot nyerni, ha cserébe másnak szenvedést okozunk! Madár vagy, nem élhetsz a repülés szabadsága nélkül! Gyere öcsém, induljunk el szépen haza. Hiszen boldogok voltunk mi eddig is! Itt vagyunk egymásnak, mi más kincs kéne még nekünk ezen kívül? 

Elindultak lefelé, az aranymadár pedig a fejük felett repkedett, és olyan csodálatos hangon énekelt, hogy csak úgy repesett a szívük a gyönyörűségtől! Szépen hazalovagoltak, köszöntötték öreg szüleiket, és hamarosan mindketten választottak maguknak egy kedves, csinos menyasszonyt. Akkor aztán világra szóló lakodalmat csaptak és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Így volt, mese volt, a boldogság aranymadara énekeljen holnap a ti kertetekben is!

Amikor a szemét kinyitotta, el sem merte hinni, hogy valóban sikerült a varázslat! Nemcsak, hogy megmenekült Banyavári Bábi mindent átszövő ragacsos pókjaitól, ráadásul oda került, ahova a szíve mélyén mindig vágyott! Ott álldogált ugyanis az igazi szivárvány hátán! Élénk színei csodálatosan csillogtak-villogtak, szívet gyönyörködtető látvány volt! A szivárványcsíkos esernyő mindig szerette volna közelről látni, hiszen róla mintázták, és igazán szépnek látta saját szivárványcsíkjait. Most azonban, látva névadóját, bizony zavarba jött, és elpirult arccal sütötte le a szemét. Hirtelen egy bársonyos, meleg hangot hallott, ami még Bori tündérénél is kedvesebb volt a fülének: -Nahát, kistestvérem! Te hogy kerültél ide, mondd? A szivárványcsíkos esernyő összeszedte a bátorságát, és elmesélte a szivárványnak eddigi kalandjait. Az érdeklődve hallgatta, és mire a mese végére értek, olyan szépen mosolygott, hogy még az öreg Nap is rákacsintott az égbolt tetejéről! -Nagyon régen nem hallottam ennyire kalandos történetet, és örömmel tölt el testvérke, hogy ilyen kedvesen fordultál mindenkihez, aki a segítségedre szorult! Tudod mit? Van egy ötletem! Hasonlítsunk egymásra még jobban! -kiáltott a szivárvány. -Gyere még egy kicsit közelebb! – kérte. A szivárványcsíkos esernyő ugrott felé néhányat, ekkor pedig a szivárvány beszórta a kupoláját gyémántosan csillogó bűbájos porával! Ettől aztán valóban úgy ragyogott, mint egy igazi ékkő! A szivárványcsíkos esernyő sosem volt még ilyen boldog életében, szinte úgy érezte, hogy repül! Álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen tényleg a levegőbe emelkedett! A szivárvány odhívott egy békésen arra bóklászó bárányfelhőt, és megkérte, hogy vigye magával egy sétarepülésre a szivárványcsíkos esernyőt, hadd nézzen körül még jobban a szivárvány otthonában.

A felhő fehér volt, nagyon bodros, és annyira puha, mint egy kisbárány bundácskája! A szivárványcsíkos esernyő lehunyt szemmel utazott vele egy darabig, de aztán inkább mégis kinyitotta a szemét, nehogy elaludjon a langyos, puha ölelésben, és lemaradjon az érdekes látnivalókról! Így aztán jó alaposan megnézett mindent, hogy majd elmesélhesse Borinak és Tímeának, ha újra találkoznak. El sem fogják hinni, hogy milyen fantasztikus helyeken járt! Látta, ahogy a szellő lassan összetereli a bárányfelhőket, hogy a megfelelő irányba induljanak vándorolni. Belestek a viharfelhők közé is, de a villám éppen a jégesőt gyakoroltatta a sötét felhőkkel, úgyhogy onnan inkább gyorsan továbbindultak, nehogy a végén még jégdarával dobálják meg őket! Látta, ahogy a Nap sugarai a víztócsából párát varázsolnak, majd a láthatatlan cseppecskék egy helyre gyűlnek össze az égen, és először aprócska fehér gombolyagot alkotnak, majd hipp-hopp, megszületett belőlük egy ici-pici felhőcske! Megfigyelhette azt is, ahogyan a takarító esőfelhők cseppjeikkel ragyogó tisztára mossák az ég kék selymét, amit a szivárványcsíkos esernyő csíkok nélkül is elbűvölőnek talált! Egész nap elnézegette volna a sok lenyűgöző látnivalót, de a felhőcskének lassan vissza kellett térni a társaihoz, a szellő már kereste, hogy miért nincs a helyén! Így visszafordultak a szivárványhoz, a szivárványcsíkos esernyő pedig megköszönte a felhőcske kedvességét. Az jókedvűen ugrándozott még néhányat, mint az igazi bárányok, aztán szaladt a többiek közé, hiszen indulniuk kellett égi vándorútjukra.

A Szivárvány mosolyogva kérdezte a szivárványcsíkos esernyőt: -Jól szórakoztál, testvérke? Ő pedig hálásan bólintott a szivárványnak, örült, hogy belepillanthatott az ő titokzatos világába. -Várj csak, van még valaki, akivel nagyon szeretném, ha találkoznál! -mondta. Ekkor patadobogást hallottak, és egy kék-rózsaszín csíkos egyszarvú jelent meg előttük! Kék volt, mint az ég selyme, és rózsaszín, mint a hajnal első pírja. Lila sörénye lágyan fodrozódott a lágy szellőben. -Ismerd meg Hannát, a káprázatos égi egyszarvút! Ő készíti a délibábot, és egyben nagyon jó barátom! -Nézd csak Hanna, ez itt testvérke, aki a lenti világból látogatott el hozzánk! A szivárványcsíkos esernyő intett, és egy kissé közelebb lépett az egyszarvúhoz. Az egyszeriben szimatolni kezdett, mellső lábait a levegőbe emelte, odavágtatott a szivárványcsíkos esernyőhöz és a nyelvét nyújtogatta felé, mintha meg akarná nyalni! Az nem tudta mire vélni a dolgot, de a Szivárvány elnevette magát, és így szólt: -Hát persze! A varázsporom! Elfelejtettem, hogy nemcsak ragyogó, hanem erős vattacukor illata is van! Hanna pedig nem tud ellenállni a vattacukornak, egyenesen oda van érte! Az egyszarvú egyetértőn nyihogott és mind közelebb tolta a fejét a szivárványcsíkos esernyőhöz. Az pedig egyre csak hátrált előle, hiszen lehet, hogy káprázatos, meg égi egyszarvú, de abban az egyben teljesen biztos volt, hogy még neki sem engedi magát nyalogatni! Így aztán, amikor az egyszarvú csak nem tágított, és a szivárványcsíkos esernyő a Szivárvány ívének végére ért, úgy döntött, hogy köszöni szépen, de inkább mégis hazamegy!  Elrugaszkodott, és ahogy lefelé zuhant, meghallotta a Szivárvány bársonyos hangját: -Ég veled, testvérke! Gyere el hozzám máskor is!

Egy pillanatra még megpillantotta Hanna, a káprázatos égi egyszarvú csalódott ábrázatát, de aztán inkább azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fog földet érni, és milyen kalandban lesz része legközelebb…