Minden lány őt szerette volna vőlegényének, de Balin szíve már elkelt. A szülőfalujában lakott egy bájos, fiatal lány, Lelle. Balin szerette nézni, ahogy a kútból meri a vizet és hullámos, mézbarna hajfonata libben a dereka felett. Amikor nővéreivel a faluban sétált, találkozáskor meleg barna tekintete mindig szelíden, kedvesen kapcsolódott Balinéba. Mégsem ez ragadta magával leginkább a legényt, hanem csodálatos, csengő hangja. Munka közben gyakran énekelt, jókedvében és bánatában is dalra fakadt, s ebben mindig visszatükröződött, hogy milyen értékes, kedves lelke van. 

Telt, múlt az idő és Balin elhatározta, hogy megkéri Lelle kezét. Egy szép napon sétálni mentek a Balaton partjára és ott megvallotta a lánynak, hogy szereti őt és szeretné feleségül venni. Nem volt gazdag ember, ezért az egyetlen kincsét adta neki ajándékba: egy csodálatos, halványrózsaszín kagylót, amit egyszer a Balatonban talált. Lelle piruló arccal fogadta el az ajándékot és mivel titokban ő is szerette Balint, boldogan mondott neki igent. Jegyajándékul egy csipkés, hófehér keszkenőt adott neki, amit a legény büszkén tűzött a kabátja zsebébe és onnantól kezdve mindig viselte.

Balin fütyörészve indult halászni, szíve repesett a boldogságtól. Keményen akart dolgozni, hogy sok halat fogjon, eladja a piacon és miharabb egybe kelhessen menyasszonyával.

Kievezett egészen a Balaton középére, onnan pedig még annál is tovább, egészen a Tihanyi-félszigetig a jó fogás reményében. Kivetette a hálóját és amíg a halakra várt, kedvenc nótáját fütyülte.

 Meghallotta ezt a félszigeten élő tündér, Ekho, aki kecskéit gyakran legeltette a parton. Róla köztudott volt, hogy gyönyörűen énekel, ezzel csábítva magához a neki tetsző ifjakat, de a szíve kemény. Nem szeret senkit, csak játszadozik vele kegyetlenül, amíg kedvét leli benne. Végigmérte Balint és eldöntötte, ő lesz a következő, akit elcsábít. Belekezdett egy dalba, miközben csillogó aranyhaját a válla mögé seperte, fehér karjával lágyan hívogatta Balint. A legény meg is hallotta a dalt és érezte a vonzódást, de szívét már betöltötte Lelle egyszerű, kedves éneke, így nem hatott rá a tündér varázsa.

 Kikiáltott a csónakból:

-Gyönyörű vagy tündér és a dalod csodaszép. Ne haragudj, nekem van már mátkám, nem maradhatok itt veled. 

Ekho megdöbbent, eddig még nem fordult soha elő, hogy egyszerű emberfia ellenált volna neki. Dallamos hangján így szólt:

-Légy az enyém! Ki ne szeretne inkább tündért feleségének egy falusi parasztlány helyett?

Balin azonban lassan hazafelé kezdett evezni, miközben visszakiáltott:

-Bocsáss meg, Lellét szeretem, őt nem pótolhatja senki más, még te sem! Élj boldogul!

Ekho kék tekintete megfagyott, metsző hideg lett, mint a téli égbolt. Csendesen sziszegte:

-Várj csak, várj! Megkeserülöd még te ezt! Megkeserülitek mind a ketten!

Balin hallotta a szavakat, de megkönnyebbült, hogy kikerült ebből a kutyaszorítóból és többé nem is gondolt a tündérre.

Teli hálóval tért vissza a partra, zsákmányát eladta a piacon és izgatottan gondolt arra, hogy most már van elég pénze ahhoz, hogy feleségül vegye Lellét és építsen neki egy kis házat a parton. Ez a gondolat úgy melengette a szívét, mint téli éjszakán a búbos kemence melege.

Hamarosan elérkezett az esküvő napja. Mindketten szerettek a tóparton üldögélni, ezért úgy döntöttek, hogy ott tartják majd a kézfogót. Szikrázó napsütés köszöntötte a szerelmeseket, a víz ékszerként csillogott, lágy hullámok fodrozták a víz tükrét.

Lelle és Balin legszebb ünneplő ruhájukat öltötték magukra. Lelle élénkzöld ruhát viselt, ő volt a legbájosabb menyasszony, akit Balin valaha látott. A legény is felvette legdíszesebb mentétjét, a háta szürke, a melle pedig ezüstszínben csillogott. A násznép könnyes szemmel nézte, ahogy örök hűséget fogadnak egymásnak.

Ekkor azonban hirtelen Ekho bukkant fel a habok közül, átkot szórt a párra, mondván megesküdött, hogy Balin vele marad a Balatonban, soha nem lehetnek egymáséi!

Ebben a pillanatban a legény ezüstpikkelyes hallá változott és halk csobbanással eltűnt a hullámok között. Lelle elindult utána, karjait nyújtva kedvese után, de Ekho szomorúfűzfává változtatta, törzse a víz fölé hajol, ágai könyörgőn a víz felé nyúlnak.

A tündér kegyetlen kacaja szállt a víz felett, miközben így szólt:

-Minden évben egyszer, a nyár leghosszabb éjszakáján, amikor a telihold a legfényesebben ragyog, visszaváltozhattok emberré. Ha Balin engem választ, emberek maradtok, ha nem, örökre külön éltek majd egymástól!

A két szerelmes azonban azóta is hűséges egymáshoz. Ha a Balaton-parton jártok, láthatjátok a szomorúfüzet, ami a víz fölé hajol és a balint, ami mindig a felszín közelében vadászik a kis halakra, úszója csíkot rajzol a víz tetejére. Így kedvesét mindig szemmel tarthatja.

Ha nyári éjszakán a Balaton partján sétáltok és a hold fényesen süt az égen, csendesen járjatok! Ki tudja, talán megpillanthatjátok Balint és Lellét, akik olyankor egymás kezét fogva üldögélnek a parton. Lelle édes-bús dalt énekel, Balin pedig füttyszóval kíséri mátkája dalát.

Nyár, nyár, nyár,
Virul a határ!
Pendül a kasza most,
Arany búza vár!

A Balaton meleg már.
Száll a vitorlás,
Kinn a parton gödröt ásunk,
Gyere hát, pajtás!

A szemünkön napszemüveg,
Táskánkban hűs szörpösüveg,
S benne szalmaszál.
Mezítláb fagyizunk. 
Éljen, itt a nyár!