Amikor a szemét kinyitotta, el sem merte hinni, hogy valóban sikerült a varázslat! Nemcsak, hogy megmenekült Banyavári Bábi mindent átszövő ragacsos pókjaitól, ráadásul oda került, ahova a szíve mélyén mindig vágyott! Ott álldogált ugyanis az igazi szivárvány hátán! Élénk színei csodálatosan csillogtak-villogtak, szívet gyönyörködtető látvány volt! A szivárványcsíkos esernyő mindig szerette volna közelről látni, hiszen róla mintázták, és igazán szépnek látta saját szivárványcsíkjait. Most azonban, látva névadóját, bizony zavarba jött, és elpirult arccal sütötte le a szemét. Hirtelen egy bársonyos, meleg hangot hallott, ami még Bori tündérénél is kedvesebb volt a fülének: -Nahát, kistestvérem! Te hogy kerültél ide, mondd? A szivárványcsíkos esernyő összeszedte a bátorságát, és elmesélte a szivárványnak eddigi kalandjait. Az érdeklődve hallgatta, és mire a mese végére értek, olyan szépen mosolygott, hogy még az öreg Nap is rákacsintott az égbolt tetejéről! -Nagyon régen nem hallottam ennyire kalandos történetet, és örömmel tölt el testvérke, hogy ilyen kedvesen fordultál mindenkihez, aki a segítségedre szorult! Tudod mit? Van egy ötletem! Hasonlítsunk egymásra még jobban! -kiáltott a szivárvány. -Gyere még egy kicsit közelebb! – kérte. A szivárványcsíkos esernyő ugrott felé néhányat, ekkor pedig a szivárvány beszórta a kupoláját gyémántosan csillogó bűbájos porával! Ettől aztán valóban úgy ragyogott, mint egy igazi ékkő! A szivárványcsíkos esernyő sosem volt még ilyen boldog életében, szinte úgy érezte, hogy repül! Álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen tényleg a levegőbe emelkedett! A szivárvány odhívott egy békésen arra bóklászó bárányfelhőt, és megkérte, hogy vigye magával egy sétarepülésre a szivárványcsíkos esernyőt, hadd nézzen körül még jobban a szivárvány otthonában.

A felhő fehér volt, nagyon bodros, és annyira puha, mint egy kisbárány bundácskája! A szivárványcsíkos esernyő lehunyt szemmel utazott vele egy darabig, de aztán inkább mégis kinyitotta a szemét, nehogy elaludjon a langyos, puha ölelésben, és lemaradjon az érdekes látnivalókról! Így aztán jó alaposan megnézett mindent, hogy majd elmesélhesse Borinak és Tímeának, ha újra találkoznak. El sem fogják hinni, hogy milyen fantasztikus helyeken járt! Látta, ahogy a szellő lassan összetereli a bárányfelhőket, hogy a megfelelő irányba induljanak vándorolni. Belestek a viharfelhők közé is, de a villám éppen a jégesőt gyakoroltatta a sötét felhőkkel, úgyhogy onnan inkább gyorsan továbbindultak, nehogy a végén még jégdarával dobálják meg őket! Látta, ahogy a Nap sugarai a víztócsából párát varázsolnak, majd a láthatatlan cseppecskék egy helyre gyűlnek össze az égen, és először aprócska fehér gombolyagot alkotnak, majd hipp-hopp, megszületett belőlük egy ici-pici felhőcske! Megfigyelhette azt is, ahogyan a takarító esőfelhők cseppjeikkel ragyogó tisztára mossák az ég kék selymét, amit a szivárványcsíkos esernyő csíkok nélkül is elbűvölőnek talált! Egész nap elnézegette volna a sok lenyűgöző látnivalót, de a felhőcskének lassan vissza kellett térni a társaihoz, a szellő már kereste, hogy miért nincs a helyén! Így visszafordultak a szivárványhoz, a szivárványcsíkos esernyő pedig megköszönte a felhőcske kedvességét. Az jókedvűen ugrándozott még néhányat, mint az igazi bárányok, aztán szaladt a többiek közé, hiszen indulniuk kellett égi vándorútjukra.

A Szivárvány mosolyogva kérdezte a szivárványcsíkos esernyőt: -Jól szórakoztál, testvérke? Ő pedig hálásan bólintott a szivárványnak, örült, hogy belepillanthatott az ő titokzatos világába. -Várj csak, van még valaki, akivel nagyon szeretném, ha találkoznál! -mondta. Ekkor patadobogást hallottak, és egy kék-rózsaszín csíkos egyszarvú jelent meg előttük! Kék volt, mint az ég selyme, és rózsaszín, mint a hajnal első pírja. Lila sörénye lágyan fodrozódott a lágy szellőben. -Ismerd meg Hannát, a káprázatos égi egyszarvút! Ő készíti a délibábot, és egyben nagyon jó barátom! -Nézd csak Hanna, ez itt testvérke, aki a lenti világból látogatott el hozzánk! A szivárványcsíkos esernyő intett, és egy kissé közelebb lépett az egyszarvúhoz. Az egyszeriben szimatolni kezdett, mellső lábait a levegőbe emelte, odavágtatott a szivárványcsíkos esernyőhöz és a nyelvét nyújtogatta felé, mintha meg akarná nyalni! Az nem tudta mire vélni a dolgot, de a Szivárvány elnevette magát, és így szólt: -Hát persze! A varázsporom! Elfelejtettem, hogy nemcsak ragyogó, hanem erős vattacukor illata is van! Hanna pedig nem tud ellenállni a vattacukornak, egyenesen oda van érte! Az egyszarvú egyetértőn nyihogott és mind közelebb tolta a fejét a szivárványcsíkos esernyőhöz. Az pedig egyre csak hátrált előle, hiszen lehet, hogy káprázatos, meg égi egyszarvú, de abban az egyben teljesen biztos volt, hogy még neki sem engedi magát nyalogatni! Így aztán, amikor az egyszarvú csak nem tágított, és a szivárványcsíkos esernyő a Szivárvány ívének végére ért, úgy döntött, hogy köszöni szépen, de inkább mégis hazamegy!  Elrugaszkodott, és ahogy lefelé zuhant, meghallotta a Szivárvány bársonyos hangját: -Ég veled, testvérke! Gyere el hozzám máskor is!

Egy pillanatra még megpillantotta Hanna, a káprázatos égi egyszarvú csalódott ábrázatát, de aztán inkább azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol fog földet érni, és milyen kalandban lesz része legközelebb…

Egy holdvilágos estén aztán éppen alváshoz készülődött, amikor észrevette, hogy hirtelen megrezdül az egyik közeli bokor. Fülelt és figyelt egy ideig, de semmi sem történt, hát úgy gondolta, biztos csak a pajkos szellő rezegtette meg a leveleket! Lassan behunyta a szemét, ekkor azonban újra meghallotta, hogy zörren a bokor, még hangosabban és még közelebbről! Nagyra nyitotta a szemét, de csak a bokor fürdött a hold fehér fényében, semmi nem mozdult. “Áh, biztos csak a süni indult el az éjszakai körútjára!”-gondolta. Legyintett egyet és elfordult. Ebben a pillanatban hirtelen valami bevágódott mellé a sombokorba, és csiklandozni kezdte a szivárványcsíkos esernyő selymes oldalát! -Nahát! Mégis mi ez? -kiáltott fel meglepetten, és akkor meglátta: egy seprű volt az, játékosan táncolt előtte a levegőben és a nyelével vidáman integetett a szivárványcsíkos esernyő felé! -Húha, ez egy boszorkányseprű! De izgalmas! Kedves jószágnak tűnik, de hol lehet a gazdája? -jutott eszébe, és az is felmerült benne, hogy vajon a seprűhöz tartozó boszorkány is ilyen jó természetű-e? Valóban, ez lényeges, nem mindegy, hogy boszi vagy banya, ugye? Mindenesetre izgatottan várta, hogy mi fog történni!

A seprű integetett, hogy kövesse, ezért az esernyő gyorsan összecsukta magát, kampójánál fogva ráakaszkodott a seprűnyélre, majd együtt a levegőbe emelkedtek. Ide-oda cikázva repkedtek az égen a holdfényben, a seprű pedig repülés közben kék szikrákat vetett, amelyek titokzatosan világítottak a sötétben! A szivárványcsíkos esernyő menet közben vadul himbálózott, szíve gyorsan dobogott izgalmában, kicsit félelmetesnek érezte a kalandot! Először nem mert lepillantani, korábban sosem volt még ilyen magasan, de aztán lassan megnyugodott, kinyitotta a szemét, és elbűvölte az alattuk elsuhanó éjszakai táj… Ahogy tovább haladtak, a holdat egyre vastagabb felhőtakaró borította be, cseperegni, majd hirtelen zuhogni kezdett az eső! A seprű körözve ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb, majd egy tisztáson földet ért egy kúpos süvegű asszonyság mellett, aki éppen azzal küszködött, hogy varázspálcáját sebesen forgatva távol tartsa tarisznyájától az esőcseppeket.

-Seprű! Merre kódorogtál? – kiáltotta éles, rikácsoló hangon, majd megpillantotta a szivárványcsíkos esernyőt. -Ó, seprű, te kedves jószág! Megmentettél! -mondta hálásan, majd gyorsan kinyitotta a szivárványcsíkos esernyőt. Felvette a tarisznyát, felpattant a seprűre, és sebesen a levegőbe emelkedett. -Már annyira elzsibbadt a kezem a varázspálcától! Nem sokon múlt, hogy tönkremenjen az összes varázspor, amit éppen most szereztem be a nagy boszivásáron! -mesélte. Hamarosan megpillantották az erdő közepén álló romos kastélyt, csorba tornya az ég felé meredt. -Denevér! Ne lustálkodj, nyisd ki gyorsan az ablakot! -kiáltott a banya, az ablak pedig hangosan nyikorogva kitárult. Berepültek rajta, és megérkeztek a banya kastélyába. Leugrott a seprűről, a sarokba állította, majd végignézett a szivárványcsíkos esernyőn. -Háh, jó szolgálatot tettél nekem, megtartalak! De ne legyen a nevem Banyavári Bábi, ha továbbra is ilyen tarka maradsz, már csak nem járhatok szégyenemre ilyen vidám csíkos esernyővel? Fessünk át téged egy kicsit! A szivárványcsíkos esernyő nyelt egy nagyot aggodalmában, és aprókat ugrálva próbált odébb húzódni. -Na, ne húzódozz, legalább csak néhány pókhálót hadd akasszak rád, ne szaladgálj el! -kiáltotta, és varázspálcájával reptette az ernyő után a pókhálókat. Időközben azonban beszaladt a toronyba Bábi beszélő fekete macskája, Füstös, és figyelmeztette a banyát, hogy mindjárt kifut az üstből a varázsfőzet, jöjjön gyorsan! Banyavári Bábi szórakozottan felakasztotta a szivárványcsíkos esernyőt szörnyfejes fogasára, hogy majd később befejezi a boszorkányos díszítést, de mivel feledékeny volt, bizony hamar el is felejtkezett róla! Szerencsére arrafelé ritkán esett az eső, így a szivárványcsíkos esernyő zavartalanul nézelődhetett. Látott kristálygömböt, tollas varázslókalapok voltak a szomszédai, még egy-két rövid varázsigét is megtanult, hátha egyszer jól jön! Telt az idő, és ő sokat szunyókált összecsukva, olyannyira, hogy észre sem vette, hogy lassan igazi pókhálók kezdték beborítani! Amikor felriadt álmából, és meglátta, hogy a szép selyemanyaga pókhálós lett, igazán felháborodott! Ezt aztán már mégsem tűrheti tovább! Kihúzta magát, és az orra alatt elmormolta Banyavári Bábi varázsigéjét: -Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok! -szorosan becsukta a szemét, és csiribú-csiribá! Nyom nélkül eltűnt a fogasról! S hogy hol kötött ki? Nos, erről egy újabb mese mesél majd…

Nagyon szerettek kirándulni a szüleivel, minden évszakban találtak valami érdekes látnivalót az erdő közelében! Ezen az őszi reggelen szintén vidáman indultak útnak, Tímea pedig már nyúlt is a szivárványcsíkos esernyőért és a karjára akasztotta. A szivárványcsíkos esernyőre átragadt a lelkesedés, izgatottan várta, hogy milyen kalandot tartogat majd számára a nap! Ami azonban végül történt, arra még álmában sem számított…

Tímea nagyot sétált a szüleivel, megcsodálta a színpompás leveleket, terméseket. Gyűjtött makkot, gesztenyét, csipkebogyót. Elhatározta, hogy otthon készít majd belőlük egy szép képet és azzal díszíti fel a szobája falát. Kóboroltak a zörgő avarban, nagyon szerette a sajátos, kissé fanyar illatot, amit akkor érzett, amikor a levelek között lépkedett. A tisztáson megálltak, megebédeltek, a szivárványcsíkos esernyő pedig csendben várta, hogy merre vezet majd az útjuk tovább.

Amikor mindenki jóllakott, felkerekedtek, és felkeresték az ősszel is vidám, cserfesen csobogó patakot. Tímea éppen színes kavicsokat válogatott a partján, a szivárványcsíkos esernyő pedig egy fűzfa törzsének döntve érdeklődve figyelte, ahogy az apró kavicskupac lassan színes várrá növi ki magát. Hirtelen egy halk kiáltást hallottak, majd placcs! Valami a vízbe esett, és kétségbeesetten csapkodva próbálta a víz felszínére tornázni magát! Tímea nem habozott, hanem tenyerébe véve gyorsan kikanalazta a patakból, mielőtt elsüllyedt volna. Megnézte, hogy mit talált, és lássatok csodát! Kinyújtott ujjain egy arasznyi, pöttöm tündérlányka ült! Tímea el sem hitte, hogy egy igazi tündérrel találkozott, még akkor sem, amikor a tündérlány hármat tüsszentett és nagyon is valóságos mozdulattal csavargatta ki piros-fehér csíkos sapkájából a vizet. -Jól vagy, kis tündér? Nem ütötted meg magad? -kérdezte tőle halkan a kislány. Óvatosan tartotta a tenyérén, nehogy elriassza a tündért, aki végre megszólalt, hangja pedig olyan finoman csengett, mintha a harangvirág apró csengői csendültek volna meg. -Köszönöm, hogy megmentettél! A fűzfa ágai között megbotlottam, és bezuhantam a vízbe! Sajnos nem tudok úszni, ha nem vagy itt, nagy bajba kerültünk volna! -mondta, és a kabátja alól kibújtatta bőrig átázott, prüszkölő tündércicáját. Szürke, fehér pöttyös bundája csurom víz lett, és nagyon morcos volt a pofácskája, ahogy reszketve körülnézett.

 -Szegény kiscica! Biztos nagyon fázik! -mondta Tímea, majd hirtelen felragyogott az arca, amikor eszébe jutott, hogyan segíthetne rajtuk. -Leteszlek benneteket erre a levélre és előveszem a zsebkendőmet. Azzal meg tudtok törülközni! -hadarta és gyorsan előkapta a zsebéből a puha zsebkendőt, majd óvatosan a tündérkére terítette. Ő gyorsan megszárítgatta magát, majd a cica bundáját is megdörgölte. Hamarosan mindketten jobban érezték magukat. Ekkor a kis tündér felállt a levélen, kecsesen meghajolt és bemutatkozott: -Bori vagyok a Tündérföldről, ő pedig a cicám, Pöttyös. Éppen küldetésen járunk, mert nagy a gond Tündérföldén! Egy lehulló gesztenye beszakította a tündérpalota tetejét és most becsorog az eső! Áznak-fáznak a tündérek, még a királynő szárnya is folyton nedves! Így pedig nem tudjuk megvédeni a pillangókat és méhecskéket! Tudod, minden ősszel beköltöznek hozzánk, és a királynő varázsporral elaltatja őket. Ott szenderegnek tavaszig, akkor a virágok illatára felébrednek, hogy újra kirepülhessenek a rétekre. Ha vizes a szárnyunk, nem tudunk sem repülni, sem varázsolni! – kesergett. -Ezért indultunk útnak, hátha találunk segítséget még időben, mielőtt beköszöntenek az első fagyok!

Tímea figyelmesen hallgatta, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Töprengett egy keveset, majd felugrott, amikor eszébe jutott a jó megoldás! -Nézd csak az esernyőmet, Bori! Tavaly találtam itt a tisztáson és mindig azt hittem, hogy a tündérek hagyták ott! Látom már, hogy nem bírnátok el, de lehet, hogy végül mégis a tiétek lesz! Szerinted jó lenne tetőnek a tündérkastély fölé?

-Hű, ez nagyon jó ötlet! A tető fölé boríthatnánk, amíg a tündérácsok befoltozzák a lyukat! Micsoda szerencse, hogy éppen veled találkoztam! Megmentettél minket és méhecskéket is! Köszönöm a segítséget; jó tett helyébe jót várj! -kiáltotta Bori, a kis tündér. -Máskor is beszélgessünk, ha erre jársz, jó? Most már mindig megismerlek majd! Most azonban indulnunk kell, sürget az idő! A patakon juthatunk leghamarabb haza, kérlek, segíts még egy kicsit! -csilingelte. Tímea kinyitotta az esernyőt, Bori és Pötyi cica beleültek, aztán Tímea a patak vizére tette őket.  Az sebesen ragadta magával az ernyőt, Bori és Tímea pedig még sokáig integetett egymásnak. A szivárványcsíkos esernyő roppant elégedett volt az események alakulásával és amikor a tündérkék együttes erővel a tündérkastély fölé emelték, büszkén feszítette ki szivárványcsíkos selyemkupoláját! Fontosnak és erősnek érezte magát, és izgatottan figyelte a tündérkék sürgölődését. Tudta, hogy nem lesz mindig szükség rá, de nem bánta, mert már kíváncsian várta újabb kalandját!

Tímea pedig visszatért a szüleihez, akik csodálkozva látták, hogy nincs nála az ernyő, amit eddig le sem akart tenni a kezéből. A kislány csak sejtelmesen mosolygott és annyit mondott, hogy visszaadta a tündéreknek. Sokszor gondolt a tél folyamán Borira, a kis tündérre, és arra, hogy vajon mi történhetett a méhecskékkel és a pillangókkal. Tavasszal aztán, amikor a virágok újra kinyíltak, minden nap talált egy gyűszűnyi, virágsziromba rejtett mézet az ablakpárkányán.  A pillangók pedig bármerre járt, a hajára szálltak, így köszönték meg a segítséget, amit a jószívű kislánytól kaptak. Tímea pedig alig várta, hogy újra láthassa Borit, de erről egy másik mese mesél majd…

A szivárványcsíkos esernyő halk susogását nem hallották meg, így a fűben felejtették. -Most mi lesz? -sóhajtotta kétségbeesetten. Csak állt, álldogált és várta, hogy visszajöjjenek érte. Teltek-múltak az órák, az eső is ráeredt.  Hűvös esőcseppek szaladtak végig rajta, szivárványszín selymét felverte a fekete sár. Annyira elkeresedett, hogy végül sírva fakadt, így nem csak a tetején, hanem az alján is cseppek peregtek alá.  Egyszer csak egy kisegér szaladt arra, megtorpant előtte és tátott szájjal csodálta: -Nahát, te ki vagy? Sosem láttam még erre ilyen szépet! -cincogta. -Megengeded, hogy meghúzódjam alattad, amíg az eső eláll? -érdeklődött. Az esernyő végigmérte az ázott egeret, és végül beengedte. A kisegér hálásan köszönte meg a segítséget és örült, hogy megmenekült a hideg esőtől. Nem sokára megérkezett a két jóbarát, a gyík és a béka is, akiket szintén elkapott a zápor. Megkönnyebbültek, hogy nem kell az üregükig ázni az esőben, úgy döntöttek, hogy inkább az ernyő alatt éjszakáznak. Kedélyesen beszélgettek az egérkével és az esernyő hirtelen észrevette, hogy szomorúsága észrevétlenül elmúlt, és örömmel hallgatja az állatok vidám meséit. Az sem zavarta már, hogy sáros lett, inkább jót kuncogott, amikor kis lakói alváshoz készülődve fészkelődni kezdtek, megcsiklandozva az esernyő selymes anyagát. Időközben besötétedett, a szélpásztor tovább kergette maga előtt az égen az esőfelhőket. Feljött a hold, és ezüstös fényével vonta be az esernyő kupoláját. Olyan gyönyörű volt, mint azelőtt még soha, de észre sem vette, mert csöppnyi vendégei éjszakai álmát őrizte gondosan! Könnyűnek és boldognak érezte magát, ugyanakkor erősnek is, ahogy védelmet nyújtott a rászoruló kisállatoknak. A hajnali pára cseppjeit felfogta még, aztán, ahogy a nap felkelt, az állatok szedelőzködni kezdtek. Megköszönték az éjszakai vendéglátást és ki-ki elsietett a dolgára. A szivárnyszíncsíkos esernyő pedig ott maradt, és csak mosolygott, miközben csillogtak rajta a páracseppek.

kisvártatva egy kislány szaladt arra, felkapta és lelkendezve mutatta a szüleinek, hogy milyen kincset talált! -Anya! Apa! Nézzétek! Nem csodálatos ez az esernyő? Biztosan a tündérek felejtették itt! -kiáltotta, majd felpillantott édesanyja arcára. -Ugye az enyém lehet? Megtarthatom? -kérdezte. Szülei körbenéztek az elhagyatott tisztáson és úgy gondolták, nem ártanak senkinek azzal, ha az ernyőt hazaviszik, név nincs rajta, nem tudják visszajuttatni az előző gazdájának. Egymásra pillantottak, és a kislány apukája bólintott, majd azt felelte: -Igazad lehet, biztosan a tündérek hagyták itt az ernyőt, hogy megtalálja egy kislány és gondosan vigyázzon rá ezentúl. Vállalod ezt a feladatot? – kérdezte, a kislány pedig örömében a szívére szorította az ernyőt és boldogan felkacagott. Így, együtt indultak hát hazafelé, a szivárványcsíkos esernyő pedig még sokáig nézett vissza a tisztásra, ahol először tapasztalta meg igazán, milyen jó érzés saját maga helyett másokkal törődni. Elveszett és új gazdát talált, de tudta, hogy közben ő maga is megváltozott: ezentúl kedvesebb lesz és bármikor készen áll majd egy következő kalandra!