Nagyon szerettek kirándulni a szüleivel, minden évszakban találtak valami érdekes látnivalót az erdő közelében! Ezen az őszi reggelen szintén vidáman indultak útnak, Tímea pedig már nyúlt is a szivárványcsíkos esernyőért és a karjára akasztotta. A szivárványcsíkos esernyőre átragadt a lelkesedés, izgatottan várta, hogy milyen kalandot tartogat majd számára a nap! Ami azonban végül történt, arra még álmában sem számított…

Tímea nagyot sétált a szüleivel, megcsodálta a színpompás leveleket, terméseket. Gyűjtött makkot, gesztenyét, csipkebogyót. Elhatározta, hogy otthon készít majd belőlük egy szép képet és azzal díszíti fel a szobája falát. Kóboroltak a zörgő avarban, nagyon szerette a sajátos, kissé fanyar illatot, amit akkor érzett, amikor a levelek között lépkedett. A tisztáson megálltak, megebédeltek, a szivárványcsíkos esernyő pedig csendben várta, hogy merre vezet majd az útjuk tovább.

Amikor mindenki jóllakott, felkerekedtek, és felkeresték az ősszel is vidám, cserfesen csobogó patakot. Tímea éppen színes kavicsokat válogatott a partján, a szivárványcsíkos esernyő pedig egy fűzfa törzsének döntve érdeklődve figyelte, ahogy az apró kavicskupac lassan színes várrá növi ki magát. Hirtelen egy halk kiáltást hallottak, majd placcs! Valami a vízbe esett, és kétségbeesetten csapkodva próbálta a víz felszínére tornázni magát! Tímea nem habozott, hanem tenyerébe véve gyorsan kikanalazta a patakból, mielőtt elsüllyedt volna. Megnézte, hogy mit talált, és lássatok csodát! Kinyújtott ujjain egy arasznyi, pöttöm tündérlányka ült! Tímea el sem hitte, hogy egy igazi tündérrel találkozott, még akkor sem, amikor a tündérlány hármat tüsszentett és nagyon is valóságos mozdulattal csavargatta ki piros-fehér csíkos sapkájából a vizet. -Jól vagy, kis tündér? Nem ütötted meg magad? -kérdezte tőle halkan a kislány. Óvatosan tartotta a tenyérén, nehogy elriassza a tündért, aki végre megszólalt, hangja pedig olyan finoman csengett, mintha a harangvirág apró csengői csendültek volna meg. -Köszönöm, hogy megmentettél! A fűzfa ágai között megbotlottam, és bezuhantam a vízbe! Sajnos nem tudok úszni, ha nem vagy itt, nagy bajba kerültünk volna! -mondta, és a kabátja alól kibújtatta bőrig átázott, prüszkölő tündércicáját. Szürke, fehér pöttyös bundája csurom víz lett, és nagyon morcos volt a pofácskája, ahogy reszketve körülnézett.

 -Szegény kiscica! Biztos nagyon fázik! -mondta Tímea, majd hirtelen felragyogott az arca, amikor eszébe jutott, hogyan segíthetne rajtuk. -Leteszlek benneteket erre a levélre és előveszem a zsebkendőmet. Azzal meg tudtok törülközni! -hadarta és gyorsan előkapta a zsebéből a puha zsebkendőt, majd óvatosan a tündérkére terítette. Ő gyorsan megszárítgatta magát, majd a cica bundáját is megdörgölte. Hamarosan mindketten jobban érezték magukat. Ekkor a kis tündér felállt a levélen, kecsesen meghajolt és bemutatkozott: -Bori vagyok a Tündérföldről, ő pedig a cicám, Pöttyös. Éppen küldetésen járunk, mert nagy a gond Tündérföldén! Egy lehulló gesztenye beszakította a tündérpalota tetejét és most becsorog az eső! Áznak-fáznak a tündérek, még a királynő szárnya is folyton nedves! Így pedig nem tudjuk megvédeni a pillangókat és méhecskéket! Tudod, minden ősszel beköltöznek hozzánk, és a királynő varázsporral elaltatja őket. Ott szenderegnek tavaszig, akkor a virágok illatára felébrednek, hogy újra kirepülhessenek a rétekre. Ha vizes a szárnyunk, nem tudunk sem repülni, sem varázsolni! – kesergett. -Ezért indultunk útnak, hátha találunk segítséget még időben, mielőtt beköszöntenek az első fagyok!

Tímea figyelmesen hallgatta, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Töprengett egy keveset, majd felugrott, amikor eszébe jutott a jó megoldás! -Nézd csak az esernyőmet, Bori! Tavaly találtam itt a tisztáson és mindig azt hittem, hogy a tündérek hagyták ott! Látom már, hogy nem bírnátok el, de lehet, hogy végül mégis a tiétek lesz! Szerinted jó lenne tetőnek a tündérkastély fölé?

-Hű, ez nagyon jó ötlet! A tető fölé boríthatnánk, amíg a tündérácsok befoltozzák a lyukat! Micsoda szerencse, hogy éppen veled találkoztam! Megmentettél minket és méhecskéket is! Köszönöm a segítséget; jó tett helyébe jót várj! -kiáltotta Bori, a kis tündér. -Máskor is beszélgessünk, ha erre jársz, jó? Most már mindig megismerlek majd! Most azonban indulnunk kell, sürget az idő! A patakon juthatunk leghamarabb haza, kérlek, segíts még egy kicsit! -csilingelte. Tímea kinyitotta az esernyőt, Bori és Pötyi cica beleültek, aztán Tímea a patak vizére tette őket.  Az sebesen ragadta magával az ernyőt, Bori és Tímea pedig még sokáig integetett egymásnak. A szivárványcsíkos esernyő roppant elégedett volt az események alakulásával és amikor a tündérkék együttes erővel a tündérkastély fölé emelték, büszkén feszítette ki szivárványcsíkos selyemkupoláját! Fontosnak és erősnek érezte magát, és izgatottan figyelte a tündérkék sürgölődését. Tudta, hogy nem lesz mindig szükség rá, de nem bánta, mert már kíváncsian várta újabb kalandját!

Tímea pedig visszatért a szüleihez, akik csodálkozva látták, hogy nincs nála az ernyő, amit eddig le sem akart tenni a kezéből. A kislány csak sejtelmesen mosolygott és annyit mondott, hogy visszaadta a tündéreknek. Sokszor gondolt a tél folyamán Borira, a kis tündérre, és arra, hogy vajon mi történhetett a méhecskékkel és a pillangókkal. Tavasszal aztán, amikor a virágok újra kinyíltak, minden nap talált egy gyűszűnyi, virágsziromba rejtett mézet az ablakpárkányán.  A pillangók pedig bármerre járt, a hajára szálltak, így köszönték meg a segítséget, amit a jószívű kislánytól kaptak. Tímea pedig alig várta, hogy újra láthassa Borit, de erről egy másik mese mesél majd…

Észre sem vette, hogy a kamra mellett álló öreg gesztenyefa mögül időközben elősompolygott Karmazsin Kornél, a róka! Sanda mosollyal méregette az üres kamrát, és fejében ravasz tervet forgatott! -Úgy-úgy, kis sün, indulj csak betakarítani a zöldséget, gyümölcsöt, rakd be szépen mindet a kamrába, jó lesz nekem télire! -kacagott csúfolódva. Visszabújt a fa mögé, és jót szundított egy levélkupacon addig, amíg meg nem hallotta a kis sün talicskájának nyikorgását. Most nem vidáman nyikorgott, inkább mintha panaszosan jajgatott volna, csak úgy roskadozott a sok zöldségtől, gyümölcstől! A kis sün nagyot sóhajtott, amikor végre letehette a nehéz rakományt, aztán szépen, komótosan elraktározott mindent. Káposzták az egyik ládába, tökök a másikba, hamarosan az alma is katonás rendben sorakozott a polcokon. A kis sün már nagyon elfáradt, becsukta hát az ajtót, és hazaindult. Nem bánta a fáradságos munkát, boldog volt, és elégedett, hogy egész télre megvan az elemózsiája! Annyira elgondolkodott, hogy a kamrát elfelejtette bezárni, még a kulcsot is a zárban felejtette! Karmazsin Kornél pedig csakis erre várt! Kibújt a gesztenyefa mögül, ráfordította a zárat, a kulcsot vigyorogva feldobta a levegőbe, majd elkapta, és jó mélyre elrejtette a zsebébe! Ezután, mint aki jól végezte dolgát, elindult haza, a rókalyukba.

A kis sün másnap reggel vidáman ébredt, és azon tanakodott magában, hogy vajon káposztás tésztát, vagy almás pitét készítsen-e először. Mindkettőt nagyon szerette! Miközben a kamrája felé sétált, arra gondolt, hogy majd megszagolja mindegyiket, és amelyiknek jobb illata lesz, azt választja! Odaért a kamrához, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Keresni kezdte a kertésznadrágjában a kulcsot: -Hmmm, hová bújt el ez a kulcs? -motyogta, miközben a zsebében kotorászott. Volt benne zsebkendő, egy kis zacskóban virágmag, még egy fonnyadt sárgarépát is talált, amit korábban akart megenni, csak elfelejtette. Kulcs azonban egy sem volt! -Ejnye, talán otthon felejtettem volna? -mondta, majd hazaballagott. A házban mindent felforgatott, nézte a kulcstartón, a polcon, az asztalon, de bizony a kulcs ott sem volt. A kis sün most már aggódva sietett vissza a kamrához, hátha ott ejtette el! Kereste a virágágyásban, körbejárta a kamrát, még az őszi avart is feltúrta, de a kulcs sehol sem volt! A kis sün bánatában sírva fakadt! Elszaladt a nyuszihoz megkérdezni, hogy nem látta-e a kulcsát. A nyuszi éppen a nyúlcipőjét tisztogatta a mezőn, amikor a kis sün hüppögve elmesélte, milyen nagy baj érte! A nyuszi megsajnálta, és együtt kiábáltak fel a mókus odújához, de sajnos, ő sem tudta, hol lehet a kulcs! A sírdogáló kis sün, a nyuszi, és a mókus felkeresték a szajkót, hiszen ő az erdő szeme és füle, mindig mindent tud, hátha most is tud segíteni! A szajkó csak a fejét rázta, sajnálta a kis sünt, meg azért egy kicsit bosszantotta, hogy lemaradt valamiről, ezért körberepülte az erdőt, és gyorsan minden állatot megkérdezett, hogy nem látták-e a kis sün kamrakulcsát? Bizony senki sem látott, hallott semmit róla! Ezután mindannyian a kamrához mentek, hátha együtt sikerül megtalálni a köddé vált kulcsot, és szaporán keresni kezdték. Ekkor látták meg a ravaszdi rókát, aki éppen hazafelé indult, és mindkét zsebéből kidudorodott valami! A kis sün a rókát is megkérdezte, hogy nem látta-e a kamrája kulcsát, de Karmazsin Kornélnak esze ágában sem volt beismerni, hogy nála van! -Éééén nem láááááttam, csak éppen erre sétáltam! -mondta mézesmázosan a kis sünnek. -Látom, hogy sokan segítenek a keresésben, én akkor inkább nem is zavarok! -jelentette ki, és igyekezett feltűnés nélkül eloldalogni. A szajkó éles szeme azonban megakadt kidudorodó zsebein, és rákiáltott: -Hékás, mi van a zsebedben? Csak nem alma? Honnan vetted? Kornél csak a vállát vonogatta, és még most sem akarta elmondani az igazat! Ezt látva az őszi szél megelégelte a dolgot, összekacsintott az öreg gesztenyefával, és megrezegtette az ágait, amiről akkora halom gesztenye hullott a rókára, hogy csak a hegyes füle csücske látszott ki belőle! Mérgesen prüszkölve kászálódott fel, és kelletlenül odadobta a kis sünnek a kamra kulcsát, majd szaporán futásnak eredt! Az állatok olyan jót kacagtak rajta, hogy még arról is elfelejtkeztek, hogy korholják a csínytevésért! A kis sünnek olyan széles jó kedve kerekedett, hogy rögvest meghívta a barátait vacsorára. Felszeletelte a legnagyobb sütőtököt, megkente mézzel, megsütötték, és jóízűen belakomáztak belőle! A kis sün pedig a kamrakulcsot egy madzagra fűzte, és a nyakába akasztotta, hogy többé biztos ne tévessze szem elől!

Este van már, fenn az égen
Pislog ezer csillag.
Lágy szellő a kertben
Rózsafát simogat.

Holdvilág fürdik
Egy kis tócsa tükrében.
Sötétkék felhőbe
Törölközik csendben.

Kismadár is alszik.
Szárnya néha rebben,
Álmában szárnyalhat
Arany fellegekben.

Bimbós lett a rózsa,
Bezárta a szirmát.
Méhecskéket ringat,
Ahogy te a babád.

Míg te a babádat,
Addig anya téged.
Hunyd le a szemedet,
Álmodj csupa szépet.