Élt egyszer, éldegélt, a Varázslatos-erdő kellős közepén, Ősz-anyó kunyhójában két pajkos kiscica, Mirci és Morci. Mirci roppant büszke volt hófehér bundájára, kényeskedve fésülgette egész álló nap. Morci vörös-fehér cirmos volt és mint gyakran a vörösöknek, a szeme sem állt jól, mindig valami huncutságon járt az esze. Nappal, amíg Ősz-anyó a szemét rajta tartotta, a kandalló előtt szunyókált, de ahogy eljött az este, kikéretőzött, és egész éjjel az erdőt járta.

 Kedvenc foglalatossága volt az erdei állatok bosszantása. Egyszer a mókus odújába mászott be és összekeverte a szépen elraktározott gesztenyéket a makkokkal, a mogyorókat a csipkebogyókkal. Elbújt és megvárta, míg a mókus észrevette, mi történt, majd nagyot kacagott azon, hogy milyen morcos arcot vágott a rendetlenség láttán. Máskor a sünit tréfálta meg: amíg éjszaka nem volt otthon és a tennivalóit intézte, szúrós gesztenyéket dugott a levélágyába. Amikor a sün álmosan befeküdt az ágyába, rögtön ki is ugrott belőle, még bukfencezett is egyet meglepetésében. Morci az ablaka alá kuporodott és a hasát fogta nevettében! “Ugye, hogy azt is meg lehet szúrni, aki tüskés?” -nevetett.

 Ősz-anyó többször is figyelmeztette a cicát: -Vigyázz Morci, mert egyszer pórul jársz! Mirci is próbálta jobb belátásra téríteni: -Morci, ne menj el az erdőbe! Olyan kényelmes kosarunk van, Ősz-anyó még takarót is kötött nekünk bele! A cica azonban nem hallgatott senkire. 

-Ugyan már! Te egész nap itt lustálkodsz, hát nem unod magad? Sokkal izgalmasabb az erdőben kalandozni, mint a kosárban szundikálni!

Aznap estére is volt már egy jó ötlete. Úgy felbátorodott azon, hogy senki nem szidta meg a tréfálkozásért, hogy elhatározta, aznap a rókát veszi célba. Egész nap a kutyaugatást gyakorolta, már egészen jól tudta utánozni a vadász tacskóinak csaholását. Előre dörzsölte a tenyerét, hogy meg fog lepődni a ravaszdi, ha meghallja! Egész éjszaka a rókalyuk körül lődörgött, várta, hogy hazaérjen a róka. Már hajnalodott, amikor egyszer csak meglátta, ahogy fáradtan, álmosan caplat hazafelé. Behúzódott a fa mögé és mielőtt a lompos farka eltűnt volna a lyukban, éles hangon “ugatni” kezdett! A róka ijedtében nagyot ugrott, és beütötte fejét a plafonba. Morci nagyot nevetett, de bizony Róka úr is meghallotta ám! Kiugrott a lyukból és kergetni kezdte a kismacskát.

-Most megkapod, ami jár, te bajkeverő! Várj csak, mindjárt elkaplak! -morogta.

Morcinak igencsak a nyakába kellett kapni a lábait, hogy a róka ne érje utol! Már nem is tűnt olyan jó ötletnek a többiek bosszantása. Az utolsó pillanatban ugrott be Ősz-anyó udvarába, átbújt két kerítésléc között. A róka oda már nem tudta követni.  Fel-alá járt a kerítés mellett és dúlt-fúlt mérgében.

-Most az egyszer még szerencséd volt barátocskám, de ha még egyszer meglátlak az erdőben, kilyukasztom azt a cirmos bundád, jól jegyezd meg! -dohogta.

Morci is jobbnak látta, ha egy ideig nem megy csavarogni az udvaron túl, érezte, hogy nagyon kihúzta a gyufát az állatok körében. Jó-jó, de akkor mégis mit csináljon egész nap?

Mosakodni és szunyókálni bizony hamar unalmas lesz. A tetőn sem olyan jó már napozni, szeptember végére jár az idő, kezd egyre hűvösebb lenni nappal is.

Ősz-anyó délelőtt felkerekedett, felvette vastagabb kendőjét, karjára vette fonott kosarát és elindult begyűjteni az érett diót, almát. “Lassan itt lesz az ideje kiküldeni az esőfelhőket, hadd hozzák meg az őszi esőket.” -gondolta. 

Eközben otthon a két cica elnyalogatta a tejet, amit a tálkájukban hagyott az anyó. Mirci megint mosakodni kezdett, de Morci azt mondta:

-Gyere, inkább játsszunk valamit, mosakodni ráérsz később is! 

Kergetőztek egy keveset, aztán labdázni kezdtek a kis labdával, amit gazdájuk horgolt a kedvükért. Egészen belemelegedtek a játékba, már az udvarra is kiszaladtak vele, addig-addig, amíg egyszer csak kigurult a kerítéslécek között! A két cica összenézett és tanácstalanul néztek egymásra. Most mi lesz?

Morci tudta, hogy jobb lesz, ha most ki sem dugja az orrát a kerítésen kívülre, ki tudja, hátha itt leskelődik még a környéken a róka! Mirci lustán ásított és azt mondta:

-Majd megkérjük Ősz-anyót, hogy hozza be. Úgyis elfáradtam, inkább szundikálok egyet!

Amikor visszaértek a házikóba, Morci rögtön észrevette Ősz-anyó kerek kosarát, amiben a fonalgombolyagokat tartotta. Piszkálni kezdte kis mancsával az egyiket, ami egyszer csak kiugrott a kosárból! 

-Nézd csak, Mirci, ez még jobb lenne labdának! Az anyó biztos nem haragudna meg érte, ha kicsit kölcsön vennénk! Olyan jó puha és de gyorsan gurul!

-Nem is tudom, Morci! Lehet, hogy nem lenne szabad hozzányúlni! Tudod, hogy ezekből fonja az anyó a leveleket a faágakra! Azért olyan szép zöld…

-Több szín is van benne! Gyere, próbáljuk ki!

Így kezdődött a móka és a vége az lett, hogy amikor Ősz-anyó hazaérve kinyitotta az ajtót, döbbenten állt egy percig, odabent olyan látvány fogadta! Az összes fonalgombolyag letekeredett és egymással összekeveredve fonta át a székek és az asztal lábát, elgurult a sarkokba, sőt, még a lámpáról is lengedezett egy hosszú fonal!

-Hát itt meg mi történt, adta rosszcsont macskái? Most aztán hogyan válogatom szét a fonalakat? Tessék csak rendbe tenni ezt a felfordulást! – szólt az anyó. A két cica behúzott nyakkal, bűnbánóan segített rendet rakni. A fonalak azonban úgy összekeveredtek, hogy azokat már nem lehetett szétválasztani, így Ősz-anyó kénytelen volt a sokszínű fonalból megkötni a leveleket. Abban az évben először, ősszel színesek lettek a falevelek: a zöld mellett sárga, piros és barna színekben pompáztak!

Ősz-anyónak úgy megtetszett a sok ragyogó szín, hogy elhatározta, ezentúl minden évben feldíszíti vele a faágakat, mielőtt lehullanak a levelek és a fák egész télre csupaszon maradnak.

Ennek köszönheti a két huncut kiscica, Mirci és Morci is, hogy Ősz-anyó nem haragudott meg nagyon rájuk. Visszakapták kedvenc horgolt labdájukat és még egy tálka finom tejszínt is hozzá.  Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána!

Mókus Minka és Sün Samu volt két főszervező, idén is reggeltől kezdve sürgölődtek, hogy estére minden készen álljon. Minka és testvérei taligára rakták a szelídgesztenyét és a patak partjára húzták, ahol alaposan megmosták a forrás vizében. Ezután hagyták megszáradni a napon, majd fonott kosárba tették és a tisztásra szállították. Ugyanígy gondoskodtak az almáról is, a finom csemegék csinos halmokba rakva várták, hogy megsüssék őket.

 Az almát nyársra húzzák majd, ezeket Samu már elkészítette. A mogyoróbokrokról hosszú, egyenes ágakat vágott, róluk a kisebb gallyakat leszedte, végül hegyesre faragta a végüket. Lapos kövekből kirakta a tűzhelyet és nemsokára a máglya is készen állt a mulatságra. Délután Minka és Samu elégedetten vették szemügyre az előkészületeket. Hazaindultak, hogy kipihenjék magukat és megbeszélték, hogy napnyugtakor újra találkoznak.

Amikor a tisztásra értek, megdöbbenve látták, hogy az almakupacokat teljesen szétdúlta valaki, a gondosan egymásra rakott almák a földön hevertek. Az ám, nemcsak, hogy ott hevertek, hanem szinte mindegyiket megharapdálta valaki! Ekkor hallották meg az elhaló, gyenge nyöszörgést, ami az egyik sombokor alól érkezett. Odaléptek és meglátták az összegömbölyödve fekvő Sün Dagomért, aki kikerekedett pocakkal jajgatott a sombokor ágai alatt.

-Dagi! rosszul érzed magad? Miért etted meg az az összes almát? – kérdezték.

-Nem akartam ennyit enni, csak olyan finomnak tűntek! Nem tudtam megvárni, hogy megsüssük őket! Jaaaaj, a hasam! Jaaaj, de fáj! -nyögte a süni és előre-hátra hintázott a hátán fájdalmában.

Minka látta, hogy itt gyors segítségre lesz szükség, úgyhogy megbízta Samut azzal, hogy maradjon Dagival, ő pedig felszaladt a fára és szélsebesen ugrándozni kezdett egyik ágról a másikra, hogy miharabb odaérjen Medve-apó barlangjához. „Remélem, még ébren találom az öreg medvét!”- gondolta magában, és még jobban megszaporázta lépteit. Pár perccel később már a barlangba óvakodott be félénken, majd udvariasan megkopogtatta a bejáratot. -Medve-apó! Ébren vagy még? Szükségünk van a segítségedre! – kiáltotta. 

Medve-apó álmosan üldögélt rozoga hintaszékében, háziköntösében és kockás papucsában a kandalló mellett. Nagyokat ásítozott, miközben hunyorogva szemére igazította vastag szemüvegét.

-Te vagy az, Minka? Mondd csak, mi történt! – dörmögte.

A mókus gyorsan elmesélte, hogyan járt Dagi az almákkal. -Nagyon rosszul érzi magát szegény! Tudsz valamit tanácsolni, hogyan segítsünk rajta? – kérdezte.

-Hm-hm…Bizony, tudok! – mosolyodott el Medve-apó és felrémlett előtte egy régi eset egy bizonyos bozontos medveboccsal, aki nem tudott ellenálni a vackor csábításának…

Feltápászkodott és a konyhaszekrényhez lépett. Leemelte egy kis edény fedelét és egy kevés gyógynövényt töltött egy lenzacskóba. Ezután felemelte egy másikét is, majd a homlokát ráncolva dörmögte: -A manóba! Elfogyott a menta! Kamillát tettem oda, de mentám most nincs! Szaladj el a bagolyhoz, biztos tud adni egy keveset. Főzzetek Daginak belőle teát, igyon belőle egy csészével most, eggyel reggel! Mondd meg neki, hogy két napig nem ehet semmi mást! Lehet, hogy addigra el is alszik, s tavaszig biztos kiheveri a torkoskodást! – brummogta, majd ásítozva leült az ágya szélére. -Csukd be az ajtót kifelé menet! -mormogta, Minka pedig megköszönte a segítséget és szép álmokat kívánva indult tovább a nagy fenyőfa felé, ahol a bagoly odúja volt.  Éppen akkor ébredezett, odúja előtt nyújtogatta, tornáztatta a nyakát. 

Minka neki is elmondta, hogy mi történt, kapott is hamar a gyógynövényből. 

-Húúúúúú, de mohó volt ez a Dagi! Legközelebb biztos meggondolja, hogy mikor elég! Bár, én is emlékszem egyszer egy kövér pocokra…

Minka azonban nem várta meg a történet végét, gyorsan köszönetet mondott és már szaladt is vissza a tisztásra. Dagit időközben visszacipelték a házikójába, lassan megitatták a teával és az öreg Tüskés Terka néni vele maradt, amíg elaludt. Sütött ő már elég gesztenyét életében, mondogatta, jobb is lesz itt csendben üldögélni, fiataloknak való az a nagy vigasság…-mondogatta, Dagi pedig mély álomba merült Terka néni kötőtűinek ütemes csattogását hallgatva. 

Amikor Minka és Samu visszatértek a tisztásra, örömmel látták, hogy vidám a hangulat! Sültek a gesztenyék, az erdő lakói jókedvűen beszélgettek, nevetettek. Érdemes volt hát dolgozni ezért, gyorsan eldöntötték, hogy jövőre újra megszervezik majd az ünnepséget! Mint ahogyan azt is, hogy ezúttal jobban figyelnek az odakészített ennivalóra, és erről egyszerre mindkettejüknek a szunyókáló Dagi jutott az eszébe.