Az ezüst toboz csodája

Czeglédi Csilla — Sun, 09 Jan 2022 01:03:47 +0000

Az erdő mély csendben, hópaplan alatt szendergett. Csupaszon álltak a fák, levelek helyett hócsipke díszítette ágaikat, mintha jégbe fagyott menyasszonyok várnák, hogy a napsütés életre cirógassa őket. Madárdal, nesz sem hallatszott, körös-körül minden mély téli álmát aludta.
A dombtetőn egy kis fenyő állt, szálas fenyő-óriások árnyékában húzódott meg szerényen. Amikor a hideg északi szél köztük tekergett, a magas fenyők sziszegtek, suhogtak, a kis fenyő azonban csak halkan sóhajtozott.
-Ó, miért nem lehetek én is olyan büszke, olyan erős, olyan magas!- kesergett.
Karácsony táján az emberek csattogó fejszékkel érkeztek az erdőbe, hogy az ünnepre fenyőfát vigyenek haza otthonaikba. A kis fenyő látta, ahogy a legsudárabb, legszebb fenyőket kidöntik és magukkal viszik. Hallotta, ahogy az emberek arról beszélgetnek, hogyan fogják csillogó díszbe öltöztetni a kiválasztott fát.
"Csodálatos lehet, gondolta magában." Várt, várakozott, hátha valakinek megtetszik, de csak egy pillantást vetettek rá és már mentek is tovább. Hamarosan újra csend lett az erdőben és a kis fenyő csalódottan vette tudomásul, hogy idén már biztos nem öltöztetik ragyogó díszbe. Elfogta a szomorúság, arany gyantakönnyeket ejtett és olyan szívszaggatóan sóhajtozott, hogy azt még az erdő felett lassan sodródó szürke hófelhőben is meghallották a hópelyhek. Jó szívük volt és néhányan arra gondoltak, szeretnék megvigasztalni a bánatos kis fenyőt. Egy kicsi résen át lehullottak, csendben pilinkélve leszállingóztak a kis fenyőig, aki addigra már álomba sírta magát. A hópehelyhek rátapadtak az egyik tobozára és ezüstre festették azt!
Amikor a kis fenyő másnap hunyorogva ébredt, a sápadt téli nap megérintette az ágait és csodálkozva látta, hogy az erdő lakói köré gyűltek és álmélkodva figyelik lombkoronáját. Ekkor észrevette, hogy egy toboza ezüstös színre váltott és a nap fényében gyémántként csillogott!

Ezután nyuszik mind az ő gyökerei között készítették üregeiket, a mókusok még veszekedtek is, hogy ki költözzön be az odújába. A madarak, amik eddig inkább a sűrű lombú fák ágai között raktak fészket, őt látogatták a legszívesebben. A kis fenyő nagyon örült, de legszívesebben arról álmodozott, mi lesz akkor, ha az emberek arra járnak és meglátják ékszerként csillogó tobozát! Akkor biztos, hogy magukkal viszik majd!
Amikor meghallotta a fejsze egyre közeledő csattogását és a hóban ropogó léptek hangját, izgatottan várta, hogy felfedezzék őt.
Csakhamar egy kislány és egy kisfiú állt meg előtte, édesapjukkal együtt. A gyerekeknek tátva maradt a szája az ámulattól, ilyen szép fenyőt még sohasem láttak! Egymás szavába vágva kérték édesapjukat:
-Apukám, ezt a fát vágd ki nekünk, vigyük magunkkal!
A férfi csendben figyelte egy darabig a fát, észrevette a nyulak üregét, a mókusodút, az ágak közt megbújó madárfészkeket. Odafordult a gyerekekhez és így szólt:
-Bizony, én sem láttam még szebb fenyőfát életemben! Biztos vagyok azonban abban, hogy szépségénél még nagyobb lehet a kedvessége, hogy ennyi állat választotta otthonául, róluk türelmesen gondoskodik. Van, hogy a szépségnél többet ér a jóság. Hagyjuk itt a helyén, az erdőben és jövőre újra meglátogathatjuk.
A gyerekek gondolkodtak egy keveset és azt felelték:
-Akkor vigyük el róla az ezüst tobozt a Jézuska jászolába, úgysem volt szegénykének játéka!

Így is tettek és azután minden évben vittek neki egy újat, mert lássatok csodát! A kis fenyőnek minden toboza ezüstös színben pompázott télen-nyáron! Többé nem kívánkozott ragyogó díszek után, boldogan élt és belőle lett az erdő legkülönlegesebb, legmagasabb és legkedvesebb fenyőfája.

Grafika: Baksa Katalin