Minden lány őt szerette volna vőlegényének, de Balin szíve már elkelt. A szülőfalujában lakott egy bájos, fiatal lány, Lelle. Balin szerette nézni, ahogy a kútból meri a vizet és hullámos, mézbarna hajfonata libben a dereka felett. Amikor nővéreivel a faluban sétált, találkozáskor meleg barna tekintete mindig szelíden, kedvesen kapcsolódott Balinéba. Mégsem ez ragadta magával leginkább a legényt, hanem csodálatos, csengő hangja. Munka közben gyakran énekelt, jókedvében és bánatában is dalra fakadt, s ebben mindig visszatükröződött, hogy milyen értékes, kedves lelke van. 

Telt, múlt az idő és Balin elhatározta, hogy megkéri Lelle kezét. Egy szép napon sétálni mentek a Balaton partjára és ott megvallotta a lánynak, hogy szereti őt és szeretné feleségül venni. Nem volt gazdag ember, ezért az egyetlen kincsét adta neki ajándékba: egy csodálatos, halványrózsaszín kagylót, amit egyszer a Balatonban talált. Lelle piruló arccal fogadta el az ajándékot és mivel titokban ő is szerette Balint, boldogan mondott neki igent. Jegyajándékul egy csipkés, hófehér keszkenőt adott neki, amit a legény büszkén tűzött a kabátja zsebébe és onnantól kezdve mindig viselte.

Balin fütyörészve indult halászni, szíve repesett a boldogságtól. Keményen akart dolgozni, hogy sok halat fogjon, eladja a piacon és miharabb egybe kelhessen menyasszonyával.

Kievezett egészen a Balaton középére, onnan pedig még annál is tovább, egészen a Tihanyi-félszigetig a jó fogás reményében. Kivetette a hálóját és amíg a halakra várt, kedvenc nótáját fütyülte.

 Meghallotta ezt a félszigeten élő tündér, Ekho, aki kecskéit gyakran legeltette a parton. Róla köztudott volt, hogy gyönyörűen énekel, ezzel csábítva magához a neki tetsző ifjakat, de a szíve kemény. Nem szeret senkit, csak játszadozik vele kegyetlenül, amíg kedvét leli benne. Végigmérte Balint és eldöntötte, ő lesz a következő, akit elcsábít. Belekezdett egy dalba, miközben csillogó aranyhaját a válla mögé seperte, fehér karjával lágyan hívogatta Balint. A legény meg is hallotta a dalt és érezte a vonzódást, de szívét már betöltötte Lelle egyszerű, kedves éneke, így nem hatott rá a tündér varázsa.

 Kikiáltott a csónakból:

-Gyönyörű vagy tündér és a dalod csodaszép. Ne haragudj, nekem van már mátkám, nem maradhatok itt veled. 

Ekho megdöbbent, eddig még nem fordult soha elő, hogy egyszerű emberfia ellenált volna neki. Dallamos hangján így szólt:

-Légy az enyém! Ki ne szeretne inkább tündért feleségének egy falusi parasztlány helyett?

Balin azonban lassan hazafelé kezdett evezni, miközben visszakiáltott:

-Bocsáss meg, Lellét szeretem, őt nem pótolhatja senki más, még te sem! Élj boldogul!

Ekho kék tekintete megfagyott, metsző hideg lett, mint a téli égbolt. Csendesen sziszegte:

-Várj csak, várj! Megkeserülöd még te ezt! Megkeserülitek mind a ketten!

Balin hallotta a szavakat, de megkönnyebbült, hogy kikerült ebből a kutyaszorítóból és többé nem is gondolt a tündérre.

Teli hálóval tért vissza a partra, zsákmányát eladta a piacon és izgatottan gondolt arra, hogy most már van elég pénze ahhoz, hogy feleségül vegye Lellét és építsen neki egy kis házat a parton. Ez a gondolat úgy melengette a szívét, mint téli éjszakán a búbos kemence melege.

Hamarosan elérkezett az esküvő napja. Mindketten szerettek a tóparton üldögélni, ezért úgy döntöttek, hogy ott tartják majd a kézfogót. Szikrázó napsütés köszöntötte a szerelmeseket, a víz ékszerként csillogott, lágy hullámok fodrozták a víz tükrét.

Lelle és Balin legszebb ünneplő ruhájukat öltötték magukra. Lelle élénkzöld ruhát viselt, ő volt a legbájosabb menyasszony, akit Balin valaha látott. A legény is felvette legdíszesebb mentétjét, a háta szürke, a melle pedig ezüstszínben csillogott. A násznép könnyes szemmel nézte, ahogy örök hűséget fogadnak egymásnak.

Ekkor azonban hirtelen Ekho bukkant fel a habok közül, átkot szórt a párra, mondván megesküdött, hogy Balin vele marad a Balatonban, soha nem lehetnek egymáséi!

Ebben a pillanatban a legény ezüstpikkelyes hallá változott és halk csobbanással eltűnt a hullámok között. Lelle elindult utána, karjait nyújtva kedvese után, de Ekho szomorúfűzfává változtatta, törzse a víz fölé hajol, ágai könyörgőn a víz felé nyúlnak.

A tündér kegyetlen kacaja szállt a víz felett, miközben így szólt:

-Minden évben egyszer, a nyár leghosszabb éjszakáján, amikor a telihold a legfényesebben ragyog, visszaváltozhattok emberré. Ha Balin engem választ, emberek maradtok, ha nem, örökre külön éltek majd egymástól!

A két szerelmes azonban azóta is hűséges egymáshoz. Ha a Balaton-parton jártok, láthatjátok a szomorúfüzet, ami a víz fölé hajol és a balint, ami mindig a felszín közelében vadászik a kis halakra, úszója csíkot rajzol a víz tetejére. Így kedvesét mindig szemmel tarthatja.

Ha nyári éjszakán a Balaton partján sétáltok és a hold fényesen süt az égen, csendesen járjatok! Ki tudja, talán megpillanthatjátok Balint és Lellét, akik olyankor egymás kezét fogva üldögélnek a parton. Lelle édes-bús dalt énekel, Balin pedig füttyszóval kíséri mátkája dalát.

Nagyon szerettek kirándulni a szüleivel, minden évszakban találtak valami érdekes látnivalót az erdő közelében! Ezen az őszi reggelen szintén vidáman indultak útnak, Tímea pedig már nyúlt is a szivárványcsíkos esernyőért és a karjára akasztotta. A szivárványcsíkos esernyőre átragadt a lelkesedés, izgatottan várta, hogy milyen kalandot tartogat majd számára a nap! Ami azonban végül történt, arra még álmában sem számított…

Tímea nagyot sétált a szüleivel, megcsodálta a színpompás leveleket, terméseket. Gyűjtött makkot, gesztenyét, csipkebogyót. Elhatározta, hogy otthon készít majd belőlük egy szép képet és azzal díszíti fel a szobája falát. Kóboroltak a zörgő avarban, nagyon szerette a sajátos, kissé fanyar illatot, amit akkor érzett, amikor a levelek között lépkedett. A tisztáson megálltak, megebédeltek, a szivárványcsíkos esernyő pedig csendben várta, hogy merre vezet majd az útjuk tovább.

Amikor mindenki jóllakott, felkerekedtek, és felkeresték az ősszel is vidám, cserfesen csobogó patakot. Tímea éppen színes kavicsokat válogatott a partján, a szivárványcsíkos esernyő pedig egy fűzfa törzsének döntve érdeklődve figyelte, ahogy az apró kavicskupac lassan színes várrá növi ki magát. Hirtelen egy halk kiáltást hallottak, majd placcs! Valami a vízbe esett, és kétségbeesetten csapkodva próbálta a víz felszínére tornázni magát! Tímea nem habozott, hanem tenyerébe véve gyorsan kikanalazta a patakból, mielőtt elsüllyedt volna. Megnézte, hogy mit talált, és lássatok csodát! Kinyújtott ujjain egy arasznyi, pöttöm tündérlányka ült! Tímea el sem hitte, hogy egy igazi tündérrel találkozott, még akkor sem, amikor a tündérlány hármat tüsszentett és nagyon is valóságos mozdulattal csavargatta ki piros-fehér csíkos sapkájából a vizet. -Jól vagy, kis tündér? Nem ütötted meg magad? -kérdezte tőle halkan a kislány. Óvatosan tartotta a tenyérén, nehogy elriassza a tündért, aki végre megszólalt, hangja pedig olyan finoman csengett, mintha a harangvirág apró csengői csendültek volna meg. -Köszönöm, hogy megmentettél! A fűzfa ágai között megbotlottam, és bezuhantam a vízbe! Sajnos nem tudok úszni, ha nem vagy itt, nagy bajba kerültünk volna! -mondta, és a kabátja alól kibújtatta bőrig átázott, prüszkölő tündércicáját. Szürke, fehér pöttyös bundája csurom víz lett, és nagyon morcos volt a pofácskája, ahogy reszketve körülnézett.

 -Szegény kiscica! Biztos nagyon fázik! -mondta Tímea, majd hirtelen felragyogott az arca, amikor eszébe jutott, hogyan segíthetne rajtuk. -Leteszlek benneteket erre a levélre és előveszem a zsebkendőmet. Azzal meg tudtok törülközni! -hadarta és gyorsan előkapta a zsebéből a puha zsebkendőt, majd óvatosan a tündérkére terítette. Ő gyorsan megszárítgatta magát, majd a cica bundáját is megdörgölte. Hamarosan mindketten jobban érezték magukat. Ekkor a kis tündér felállt a levélen, kecsesen meghajolt és bemutatkozott: -Bori vagyok a Tündérföldről, ő pedig a cicám, Pöttyös. Éppen küldetésen járunk, mert nagy a gond Tündérföldén! Egy lehulló gesztenye beszakította a tündérpalota tetejét és most becsorog az eső! Áznak-fáznak a tündérek, még a királynő szárnya is folyton nedves! Így pedig nem tudjuk megvédeni a pillangókat és méhecskéket! Tudod, minden ősszel beköltöznek hozzánk, és a királynő varázsporral elaltatja őket. Ott szenderegnek tavaszig, akkor a virágok illatára felébrednek, hogy újra kirepülhessenek a rétekre. Ha vizes a szárnyunk, nem tudunk sem repülni, sem varázsolni! – kesergett. -Ezért indultunk útnak, hátha találunk segítséget még időben, mielőtt beköszöntenek az első fagyok!

Tímea figyelmesen hallgatta, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Töprengett egy keveset, majd felugrott, amikor eszébe jutott a jó megoldás! -Nézd csak az esernyőmet, Bori! Tavaly találtam itt a tisztáson és mindig azt hittem, hogy a tündérek hagyták ott! Látom már, hogy nem bírnátok el, de lehet, hogy végül mégis a tiétek lesz! Szerinted jó lenne tetőnek a tündérkastély fölé?

-Hű, ez nagyon jó ötlet! A tető fölé boríthatnánk, amíg a tündérácsok befoltozzák a lyukat! Micsoda szerencse, hogy éppen veled találkoztam! Megmentettél minket és méhecskéket is! Köszönöm a segítséget; jó tett helyébe jót várj! -kiáltotta Bori, a kis tündér. -Máskor is beszélgessünk, ha erre jársz, jó? Most már mindig megismerlek majd! Most azonban indulnunk kell, sürget az idő! A patakon juthatunk leghamarabb haza, kérlek, segíts még egy kicsit! -csilingelte. Tímea kinyitotta az esernyőt, Bori és Pötyi cica beleültek, aztán Tímea a patak vizére tette őket.  Az sebesen ragadta magával az ernyőt, Bori és Tímea pedig még sokáig integetett egymásnak. A szivárványcsíkos esernyő roppant elégedett volt az események alakulásával és amikor a tündérkék együttes erővel a tündérkastély fölé emelték, büszkén feszítette ki szivárványcsíkos selyemkupoláját! Fontosnak és erősnek érezte magát, és izgatottan figyelte a tündérkék sürgölődését. Tudta, hogy nem lesz mindig szükség rá, de nem bánta, mert már kíváncsian várta újabb kalandját!

Tímea pedig visszatért a szüleihez, akik csodálkozva látták, hogy nincs nála az ernyő, amit eddig le sem akart tenni a kezéből. A kislány csak sejtelmesen mosolygott és annyit mondott, hogy visszaadta a tündéreknek. Sokszor gondolt a tél folyamán Borira, a kis tündérre, és arra, hogy vajon mi történhetett a méhecskékkel és a pillangókkal. Tavasszal aztán, amikor a virágok újra kinyíltak, minden nap talált egy gyűszűnyi, virágsziromba rejtett mézet az ablakpárkányán.  A pillangók pedig bármerre járt, a hajára szálltak, így köszönték meg a segítséget, amit a jószívű kislánytól kaptak. Tímea pedig alig várta, hogy újra láthassa Borit, de erről egy másik mese mesél majd…

A szivárványcsíkos esernyő halk susogását nem hallották meg, így a fűben felejtették. -Most mi lesz? -sóhajtotta kétségbeesetten. Csak állt, álldogált és várta, hogy visszajöjjenek érte. Teltek-múltak az órák, az eső is ráeredt.  Hűvös esőcseppek szaladtak végig rajta, szivárványszín selymét felverte a fekete sár. Annyira elkeresedett, hogy végül sírva fakadt, így nem csak a tetején, hanem az alján is cseppek peregtek alá.  Egyszer csak egy kisegér szaladt arra, megtorpant előtte és tátott szájjal csodálta: -Nahát, te ki vagy? Sosem láttam még erre ilyen szépet! -cincogta. -Megengeded, hogy meghúzódjam alattad, amíg az eső eláll? -érdeklődött. Az esernyő végigmérte az ázott egeret, és végül beengedte. A kisegér hálásan köszönte meg a segítséget és örült, hogy megmenekült a hideg esőtől. Nem sokára megérkezett a két jóbarát, a gyík és a béka is, akiket szintén elkapott a zápor. Megkönnyebbültek, hogy nem kell az üregükig ázni az esőben, úgy döntöttek, hogy inkább az ernyő alatt éjszakáznak. Kedélyesen beszélgettek az egérkével és az esernyő hirtelen észrevette, hogy szomorúsága észrevétlenül elmúlt, és örömmel hallgatja az állatok vidám meséit. Az sem zavarta már, hogy sáros lett, inkább jót kuncogott, amikor kis lakói alváshoz készülődve fészkelődni kezdtek, megcsiklandozva az esernyő selymes anyagát. Időközben besötétedett, a szélpásztor tovább kergette maga előtt az égen az esőfelhőket. Feljött a hold, és ezüstös fényével vonta be az esernyő kupoláját. Olyan gyönyörű volt, mint azelőtt még soha, de észre sem vette, mert csöppnyi vendégei éjszakai álmát őrizte gondosan! Könnyűnek és boldognak érezte magát, ugyanakkor erősnek is, ahogy védelmet nyújtott a rászoruló kisállatoknak. A hajnali pára cseppjeit felfogta még, aztán, ahogy a nap felkelt, az állatok szedelőzködni kezdtek. Megköszönték az éjszakai vendéglátást és ki-ki elsietett a dolgára. A szivárnyszíncsíkos esernyő pedig ott maradt, és csak mosolygott, miközben csillogtak rajta a páracseppek.

kisvártatva egy kislány szaladt arra, felkapta és lelkendezve mutatta a szüleinek, hogy milyen kincset talált! -Anya! Apa! Nézzétek! Nem csodálatos ez az esernyő? Biztosan a tündérek felejtették itt! -kiáltotta, majd felpillantott édesanyja arcára. -Ugye az enyém lehet? Megtarthatom? -kérdezte. Szülei körbenéztek az elhagyatott tisztáson és úgy gondolták, nem ártanak senkinek azzal, ha az ernyőt hazaviszik, név nincs rajta, nem tudják visszajuttatni az előző gazdájának. Egymásra pillantottak, és a kislány apukája bólintott, majd azt felelte: -Igazad lehet, biztosan a tündérek hagyták itt az ernyőt, hogy megtalálja egy kislány és gondosan vigyázzon rá ezentúl. Vállalod ezt a feladatot? – kérdezte, a kislány pedig örömében a szívére szorította az ernyőt és boldogan felkacagott. Így, együtt indultak hát hazafelé, a szivárványcsíkos esernyő pedig még sokáig nézett vissza a tisztásra, ahol először tapasztalta meg igazán, milyen jó érzés saját maga helyett másokkal törődni. Elveszett és új gazdát talált, de tudta, hogy közben ő maga is megváltozott: ezentúl kedvesebb lesz és bármikor készen áll majd egy következő kalandra!