A nap délutánonként általában betűzött a Nefelejcs Utcai Általános Iskola 1. b. osztályának ablakán, de ezen a szomorú, latyakos októberi délutánon csak az eső halk dobolását lehetett hallani. A gyerekek hazafelé készülődtek, volt, aki a táskáját csomagolta, volt, aki cipőt váltott.
Ezután mindenki vette a kabátját, sorakoztak és arra vártak, hogy a tanító néni kiengedje őket, hogy aztán szanaszét szaladjanak az utcákon, mint megannyi színes üveggolyó.
Egyedül Keresztes Matyi nem sietett, inkább igyekezett a sor végére kerülni, ezért akit tudott, maga elé engedett. A tanító néni végignézett a csemetéken és négy órakor jelt adott. Elindultak az iskola kapuja felé. Már a kezét is a kilincsre tette, amikor megakadt a szeme Matyi sötétzöld kabátján. Nem is annyira a kabátján, hanem a méretes szakadáson, ami azon díszelgett.
-Matyi, mi történt a kabátoddal? Az udvari játék közben szakadt ki?
-Nem, tanító néni kérem, már reggel is így jöttem. Kicsit huzatos, de én így is szeretem.
A beszélgetésre a körülöttük álló gyerekek is felfigyeltek.
-Hideg lesz már, mondd meg otthon, hogy másik kabátra van szükséged.
-Igen, tanító néni, apukám már többször próbálta megvarrni, de sajnos nem olyan ügyes benne, mindig újra kiszakad, ha játszani kezdek.
A Matyi mellett álló szemüveges, göndör Kovács Tóni közbekottyantotta:
-Miért nem varrja meg anyukád? Nekem is ő szokta, mindenki tudja, hogy az anyukák szoktak varrni, nem az apukák!
Matyi a cipőjét nézegette és úgy válaszolt halkan:
-Nekem nincs anyukám. Felment a Mennyországba, amikor még óvodás voltam.
A gyerekek egymásra néztek és megdöbbentek. A legtöbben el sem tudták képzelni, hogy milyen lehet, ha valakinek nincs anyukája. A szokásoshoz képest csendesebben szaladtak a szüleik felé és a szokásosnál szorosabban bújtak oda hozzájuk.
Másnap aztán fura dolog történt. Reggel Matyi padján különös kupac kezdett gyülekezni. Amikor megérkezett, csodálkozva vette észre, hogy a padján több, különböző színű kabát várakozik. Volt ott kék, zöld, még autós mintájú is. Matyi csodálkozva forgatta, nézegette őket, látszott, hogy tetszik neki, de nem érti, mi történt tulajdonképpen. A gyerekek csillogó szemmel nézték és csak annyit mondtak:
-Tessék Matyi, neked hoztuk.
Matyi hitetlenkedve fordult feléjük:
-Ez mind az enyém? Hűha! Még sosem volt egyszerre öt kabátom! Köszönöm!
A tanító néni büszke volt, hogy ilyen kedves, együttérző, egymásnak segíteni kész gyerekek járnak az osztályába. Amikor a szünetben az udvarra készültek, meglátta, hogy Matyi megint a szakadt kabátba bújik és megkérdezte:
-Matyi, biztos nem szeretnéd inkább valamelyik új kabátot kipróbálni? Nehogy megfázz, hűvös van odakint.
Matyi egyik lábáról a másikra állt és azt mondta:
-Köszönöm szépen, tanító néni, de én ezt szeretem, mert még az anyukám választotta nekem. -felelte csendesen. A tanító néni bólintott és jelezte, hogy indulhatnak az udvarra.
Délután aztán furcsa dolog történt: a szakadt kabát rejtélyes módon eltűnt a fogasról, titokban a közeli varrodába vándorolt, aztán pedig még nagyobb titokban visszakerült a helyére. Amikor mindenki hazafelé készülődött, Matyi karján az új kabátokkal indult öltözni. Amikor kézbe vette a sajátját, hirtelen észrevette, hogy teljesen ép, eltűnt róla a szakadás! Hogy történhetett ez?
Matyi nagyot nyelt és elképedve fordult a tanító néni felé:
-Tanító néni kérem! Tetszik látni? Meggyógyult a kabátom! Hogy lehet ez?
A tanító néni csak mosolygott.
– Tudod, Matyi, csodák márpedig léteznek! Az anyukák pedig, akárhol vannak, még a Mennyországban is, mindig figyelnek a gyerekeikre.
Matyi könnytől csillogó szemmel bólintott, majd boldog mosollyal felvette a sötétzöld kabátot, amin már alig látszott a korábbi szakadás helye.
