Egy szép tavaszi napon Zürri, a kis háziméh, életében először röppent ki a kaptárból. Két hete jött a világra és eddig Dajka néninek segített a méhecske-babák gondozásában, vagy a házimunkában. Ezalatt mindent megtanult, amire a kaptáron kívül szüksége volt: a méhek táncát, amellyel megmutatják egymásnak, hol található sok virág, melyik virágpor ehető és melyik nem, mit tegyenek, ha hirtelen feltámad a szél és gondosan kerüljék el a mohó darazsakat…Virágport és vizet kellett keresni és hazaszállítani a kasba, hogy mindenkinek jusson innivaló és táplálék, valamint elég méz és virágpor maradjon télre, amikor nincsenek virágok és a méhek nem repülhetnek.
Zürri hamar belejött a repülésbe, ügyesen kerülgette az útjába kerülő fákat és bokrokat. Hirtelen egy cseresznyefa került az útjába, számtalan fehér virágba öltözve úgy állt a napfényben, mint egy félénk menyasszony, a lágy szellő fátyolként libegtette csipkedíszbe öltözött ágait. Zürri szíve nagyot dobbant örömében, karján megigazította kis kosarát. Látta, hogy sok más méhecske bódultan dongja körül a virágokat és már majdnem leszállt az elsőre, amikor lepillantott és döbbenten vette észre, hogy a fa alatt méhek fekszenek és kétségbeesve próbálnak szárnyra kapni, mégsem sikerül! Ekkor érezte meg azt a furcsa, idegen szagot a virágon, amilyet még sosem érzett… Tovább röppent hát és arra gondolt, hogy Dajka néni semmi ilyesmit nem tanított neki, hogy lehet, hogy virágoktól betegek lesznek a méhek?
Azért csak repült tovább, jól tudta, hogy otthon nagyon várják már. Bármerre nézett, rövidre nyírt pázsit fogadta, sok helyen pedig kopár beton vagy térkő. Megszomjazott és éhes volt, érezte, ahogyan egyre gyengül a szárnya. Kissé elmosódott előtte a táj, de összeszedte minden erejét és átröppent egy magas kerítés felett. Szeme előtt élénk színek villantak fel és orrát megcsapta a virágok édes, hívogató illata. Fáradtan ereszkedett le egy virágcserépre, hogy a benne álló tiszta vízből kortyoljon egyet. Ekkor azonban észrevette a cserép mellett álló gyermek és ijedtében csapkodni kezdett felé. – Jaj, anya! Itt van egy bogár és meg akar csípni! Üssük le! – kiáltotta. Zürri ijedtében elbújt a virág levelei közé és csendben kuporgott, hátha elmúlik a veszély, ha elég sokáig nem mozdul…
A kisgyerek édesanyja így szólt: – Ne félj tőle, kicsim, ez nem bogár, hanem egy méhecske. Virágport és nektárt gyűjt, majd a kaptárban mézet készít belőle. Tudod, hogy mennyire finom, nagyon szereted! Virágról virágra száll és közben a lábával beporozza őket, így lesznek a fákon és bokrokon gyümölcsök. Nagyon jót tesz velünk, segítsünk hát mi is neki! Hagyd, hadd pihenje ki magát, biztos elfáradt! Ha felbátorodik, megtalálja majd a virágokat, amelyeket együtt ültettünk, emlékszel? A kisgyerek mosolyogva bólintott és integetett Zürrinek, majd elindult az édesanyja után.
A méhecske ezután lassan előmerészkedett és körülnézett. Lilaakác, mézvirág, zsálya, rózsa, méhbalzsam ringott a tavaszi szélben és Zürri örömében zümmögve emelkedett a levegőbe, hogy eltáncolja a többieknek, micsoda édenkertre bukkant! Jártában-keltében észrevette, hogy lépekhez hasonló formájú, lyukacsos doboz bújik meg a lilaakác ágai között. „Nahát, szobák! Épp, mint otthon!” -örvendezett és bebújt egy rövid pihenőre. „Ha erős szél vagy eső fenyeget, lesz hova behúzódni!” -gondolta magában. Jól megrakta a kosarát és elégedetten indult hazafelé. Azon a nyáron készült a legtöbb méz, annyi, hogy kicsordult a kasból, mire eljött az ősz. Zürri örömmel gondolt arra, hogy milyen finom lett, a kisgyereknek mennyire fog majd ízleni! Hiszen, ha van elég virág, jut méz mindenkinek…
