A szivárványcsíkos esernyő büszkén és elégedetten lógott az előszobában, a fogas legmagasabb kampóján. -Természetes, hogy a legjobb helyre engem akasztottak- rezegtette meg kényesen selyemszoknyáját, -nincs más, aki ilyen ékes, színes lenne -gondolta, majd szánakozva nézett le a magasból a cipősszekrény előtt oldalra borult sáros gumicsizma felé. Igaz, ami igaz, kissé unalmasan teltek a napok, csak annyi szórakozása maradt, hogy az odavetülő árnyékok játékát csodálta a falon. Egy szombati napon aztán a család kirándulni indult az őszi erdőbe és az esernyőt is magukkal vitték. Órákig sétáltak a puha, zörgő avaron, színpompás leveleket kerestek, a legszebbeket össze is gyűjtötték egy kis kosárba, a fényes gesztenyék és makkok mellé. Az eső finoman cseperegni kezdett, a szivárványcsíkos esernyő pedig boldogan feszítette selyemkupoláját a fejük fölé. Mire a tisztásra értek, már kisütött a nap, az égen bárányfelhők kergetőzek játékosan az őszi széllel. A család egy piknikasztalhoz telepedett, az esernyőt pedig a pad mellé állították száradni. Amikor jóllaktak, a gyerekek a levegőben repkedő leveleket kergették, a szülők pedig elcsomagolták az innivalót és a szalvétákat, majd gyors léptekkel a gyerekek után eredtek, akik ezalatt már messzire elszaladtak.
A szivárványcsíkos esernyő halk susogását nem hallották meg, így a fűben felejtették. -Most mi lesz? -sóhajtotta kétségbeesetten. Csak állt, álldogált és várta, hogy visszajöjjenek érte. Teltek-múltak az órák, az eső is ráeredt. Hűvös esőcseppek szaladtak végig rajta, szivárványszín selymét felverte a fekete sár. Annyira elkeresedett, hogy végül sírva fakadt, így nem csak a tetején, hanem az alján is cseppek peregtek alá. Egyszer csak egy kisegér szaladt arra, megtorpant előtte és tátott szájjal csodálta: -Nahát, te ki vagy? Sosem láttam még erre ilyen szépet! -cincogta. -Megengeded, hogy meghúzódjam alattad, amíg az eső eláll? -érdeklődött. Az esernyő végigmérte az ázott egeret, és végül beengedte. A kisegér hálásan köszönte meg a segítséget és örült, hogy megmenekült a hideg esőtől. Nem sokára megérkezett a két jóbarát, a gyík és a béka is, akiket szintén elkapott a zápor. Megkönnyebbültek, hogy nem kell az üregükig ázni az esőben, úgy döntöttek, hogy inkább az ernyő alatt éjszakáznak. Kedélyesen beszélgettek az egérkével és az esernyő hirtelen észrevette, hogy szomorúsága észrevétlenül elmúlt, és örömmel hallgatja az állatok vidám meséit. Az sem zavarta már, hogy sáros lett, inkább jót kuncogott, amikor kis lakói alváshoz készülődve fészkelődni kezdtek, megcsiklandozva az esernyő selymes anyagát. Időközben besötétedett, a szélpásztor tovább kergette maga előtt az égen az esőfelhőket. Feljött a hold, és ezüstös fényével vonta be az esernyő kupoláját. Olyan gyönyörű volt, mint azelőtt még soha, de észre sem vette, mert csöppnyi vendégei éjszakai álmát őrizte gondosan! Könnyűnek és boldognak érezte magát, ugyanakkor erősnek is, ahogy védelmet nyújtott a rászoruló kisállatoknak. A hajnali pára cseppjeit felfogta még, aztán, ahogy a nap felkelt, az állatok szedelőzködni kezdtek. Megköszönték az éjszakai vendéglátást és ki-ki elsietett a dolgára. A szivárnyszíncsíkos esernyő pedig ott maradt, és csak mosolygott, miközben csillogtak rajta a páracseppek.
kisvártatva egy kislány szaladt arra, felkapta és lelkendezve mutatta a szüleinek, hogy milyen kincset talált! -Anya! Apa! Nézzétek! Nem csodálatos ez az esernyő? Biztosan a tündérek felejtették itt! -kiáltotta, majd felpillantott édesanyja arcára. -Ugye az enyém lehet? Megtarthatom? -kérdezte. Szülei körbenéztek az elhagyatott tisztáson és úgy gondolták, nem ártanak senkinek azzal, ha az ernyőt hazaviszik, név nincs rajta, nem tudják visszajuttatni az előző gazdájának. Egymásra pillantottak, és a kislány apukája bólintott, majd azt felelte: -Igazad lehet, biztosan a tündérek hagyták itt az ernyőt, hogy megtalálja egy kislány és gondosan vigyázzon rá ezentúl. Vállalod ezt a feladatot? – kérdezte, a kislány pedig örömében a szívére szorította az ernyőt és boldogan felkacagott. Így, együtt indultak hát hazafelé, a szivárványcsíkos esernyő pedig még sokáig nézett vissza a tisztásra, ahol először tapasztalta meg igazán, milyen jó érzés saját maga helyett másokkal törődni. Elveszett és új gazdát talált, de tudta, hogy közben ő maga is megváltozott: ezentúl kedvesebb lesz és bármikor készen áll majd egy következő kalandra!
